#132 ~ Már semmi sem olyan, mint régen

Nos... már semmi sem olyan, mint régen: a francia drazsé íze a számban, az emberek, a napok, a világ. Valami megváltozott..valami nagyon megváltozott. 

Néha azon mélázok, hogy hova tűnik a múlt, a régi szép idők, amikor még minden olyan nyugodt, jó és maximum apróbb problémákat kellett megoldani. Akkor még az volt a legnagyobb problémám, hogy a matek doga jó legyen vagy, hogy remekül szerepeljek az énekkarral. Nem az, hogy elfogadjam a lehetetlent, elviseljem, azt ami nincs, ami már sosem jön vissza. Igen! A változás szívás, a múlt szívás. 

Nem akarok, de mégis úgy érzem némileg a múltban ragadtam. Örökösen kapaszkodok abba, ami már csak az emlékeimben él és már sosem tudom visszahozni. Próbálok visszaidézni jeleneteket, beszélgetéseket és bár tudom, hogy ezt nem veheti el tőlem, mégis fáj, hogy ezt nem fogom újraélni. Biztosan többen most felmordulnak, hogy hiszen a jövő is tartogat jobbnál-jobb dolgokat, eseményeket, lehetőségeket, de mindaz eltörpül azok mellett, amiket ezidáig végig csináltam. Szerintem a legtöbb eseményt kimaxoltam, maradt az, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék, becsületesen. 

A mai nap az jutott eszembe, hogy mama milyen boldogan újságolná az ismerősöknek és a testvérének, hogy főiskolára járok, vizsgázom. Mennyire büszke lenne, ha elmesélném neki egy-egy vizsga után, hogy sikerült és biztosan azt mondaná: Ügyes vagy kisleányom! - a hangja pedig úgy cseng a fülemben, mintha itt ülne mellettem. Hiányzik ez az érzés, hiányzik ez a szó: kisleányom. Az is hiányzik, hogy azt mondja Zsófi (pedig nem így hívnak, de tőle bármilyen név jól esett.) Közel egy évvel ezelőtt lóhalálában futottam minden hétvégén a kórházba, hogy láthassam és bár, tudtam, a rémálmom közeledik, mégis minden erőmmel kapaszkodtam abba, hogy ne menjen el. Örökre. 

Ez pedig ma, mint egy borzasztó érzés hasított belém, amikor rájöttem, mennyire gyorsan telnek a napok és honnan - hová jutottam. Mit éltem meg, miből, hogyan próbálok kikecmeregni, illetve, mennyit bír el ez a test, ez a lélek. Azt hiszem elég sokat. Nem tudom mi van bennem, mi az, ami még mindig "fenntart", de még itt vagyok. 

Ma megünnepeltem, hogy meglettek a vizsgáim, vettem magamnak egy gyerekkori kedvencemet: francia drazsét. De már ez sem olyan ízű, mint anno. Más. Változott.. Talán én változtam? 

Meglehet. Talán biztos. Meg kellett változnom, hogy együtt tudjak élni azokkal a dolgokkal, amik értek engem ezidáig, legfőképp a múlt évben. Itt derül ki, hogy mennyit bír egy ember.

Azt hiszem változott a gondolkodásom, az életem, a felfogásom. 

Megbecsülök jobban mindent. Rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is tudtam mim van, míg aztán el nem veszítettem. Minden egyes pillanatot meg kell becsülni. Hogy miért is? Mert még lélegzünk, láthatjuk, ahogy felkel a Nap, majd lenyugszik, hogy vannak dolgok, amiket élvezhetünk, megélhetünk. 

Azonban arra rájöttem, minden nap egyre jobban, hogy úgy akarok élni és úgy fogok élni, hogy Ő - a mamám, az egyik legfőbb bizalmasom, büszke legyen arra, aki lettem, aki leszek -- a jövőben. Büszke legyen rám a legjobb barátnőm, hiszen ők már csak tudják, milyen az igazi Eszti, aki ezen történések hatására megváltozott, de jobb ember akar lenni. 

Miért írom le ezeket?! Azért, mert becsüljétek meg akik ott vannak mellettetek, ha néha rosszra is fordulnak a dolgok, ha konfliktusok adódnak, de mindig vannak mellettetek olyanok, akikre számíthattok. A világ változik, mi is vele változunk, de amilyen elvekhez ragaszkodunk, azt senki sem veheti el tőlünk.  Kitartás kell és erő! 

Fel kell állni onnan, ahonnan talán azt hiszed sosem lehet, de meg kell próbálni. 

Bízom abban, hogy két angyal követi az utamat és tudom az, mikor mit mondanának nekem. Nem mindenki büszkélkedhet két angyallal. 

"A szeretet illatát nehéz leírni, de ha felidézed azokat az alkalmakat, amikor valaki megölelt és biztonságban érezted magad, éppúgy emlékezni fogsz rá, mint én."

Catherynne M. Valente

"Olykor azok az emberek, akik hosszú időt töltöttek együtt, egyszer csak azt képzelik, hogy egykor jobban mentek a dolgok, pedig nem. Az emlékek, még a rossz emlékek is megszépülnek, puhává érnek idővel, mint a barack a fán."

Sarah Addison Allen