Sziasztok!

Minden év hagy bennünk nyomokat.  Van, amit büszkén viselünk, van, amit nehéz kimondani, és van, amit csak most értünk meg igazán. 
Arra kértem néhány bloggertársamat, hogy tekintsünk vissza együtt 2025-re: mi volt nehéz, mi volt megtartó, és mit viszünk tovább a következő évbe.
Ezek a válaszok, nem tanácsok, inkább betekintés olyan emberek lelkébe, akik maguk is küzdenek, tanulnak, vágyódnak és tenni akarnak. 

Négy különböző nő válaszait hoztam el most - köztük jómagam gondolatait is -. Más-más élethelyzetben, szakaszban vagyunk, ezért is jó egy ilyen közös interjú, hiszen megismerhetjük ki mit gondol, mit élt meg az idei évben. 

Olvassátok szeretettel: 

 2. Mi volt az idei év legfontosabb belső felismerése számodra?

A: Az, hogy csak magamra számíthatok, és igenis néha a sarkamra kell állni, és már csak a gyerekem miatt is beleállni olyan beszélgetésekbe amikbe amúgy nagyon félve mentem bele. Őszintén nehéz volt, és néha félelmetes, de megérte.

5. Mi adott erőt akkor, amikor nehezebb volt? Mi volt a biztos pontod?

 

9. Miből szeretnél kevesebbet, és miből többet a következő évben – akár egészen apró dolgokból is?

A: Csak így tovább, előre.

Köszönöm mégegyszer barátnőimnek, s egyben blogger és író társaimnak, hogy rendelkezésemre álltak ismét, megosztották a bennük zajló gondolatokat, jövőbetekintéseiket. 
Bízunk benne, hogy aki elolvassa, visz magával valamit ebből a posztból, ha nem is, akkor elgondolkodik rajta, esetleg számot vet az idei évvel kapcsolatosan. 

Szívesen fogadjuk kommentben a ti kis év végi összegzéseteket is, esetleg a kérdésekre magatok is bátran válaszolhattok oldalaitokon, de bármilyen véleménynek nagyon örülünk. 

Nem maradt más hátra, csak az, hogy búcsúztassuk el 2025-öt méltó módon. 

Nehéz elkezdeni ezt a posztot.

Már önmagában furcsa belegondolni, hogy az idei évszám hamarosan lecserélődik. Elképesztő, ahogy repülnek a napok, hetek, hónapok, és egyszer csak arra döbbenünk, hogy itt az év utolsó hónapja. Néhány gondolatban szeretném megosztani veletek, mit jelentett számomra a 2025-ös év. A tanításait, az emlékeit, a küzdelmeit és az apró győzelmeit.
Tartsatok velem.

Tervek

Az idei évben több cél is tervben volt.

Elsőként a munkahelyemre való visszatérés, illetve a jogosítvány megszerzése.

Egyik sem volt éppen könnyű történet, de azt tudtam magamról: szeretem a kihívásokat.

A munkahelyi státuszomért kicsit ki kellett állnom. Határozottan próbáltam képviselni az érdekeimet, mert fontos volt számomra, hogy a régi, megszokott környezetemben dolgozhassak. Bár rengeteg változás történt, mégis ehhez ragaszkodtam a leginkább.
A második nagy cél a jogosítvány megszerzése volt, ami talán a legnagyobb kihívást jelentette számomra. Gyermek mellett végigcsinálni a KRESZ-t, majd a vezetési időszakot, egyáltalán nem volt egyszerű.

Közben pedig Marci fiúnkat is beírattuk a bölcsődébe. Határozott elképzelésem volt arról, hogy kihez kerüljön, és szerencsére ez teljesült is. Augusztusban megkezdte a bölcsődét.
Hihetetlen, nem? Nemrég írtam arról, hogy várandós vagyok, most pedig már átlépte a bölcsőde kapuját, és boldogan megy a csoportba minden egyes nap.

Sírás, nevetés, váratlan események, küzdelem

Ezek a szavak méltán jellemzik a 2025-ös évemet.

A jogosítvány megszerzése óriási belső harc volt számomra. A tanulás részével nem volt gond, a vezetés viszont egy igazi hullámvasút lett. Megéltem mélységeket és magasságokat, sokszor sírtam, máskor nevettem.
Volt, amikor azt hittem, hogy a legjobb formámat hozom, és volt, amikor úgy éreztem, egy kalap szar az egész. Nagyon érdekes, amit az ember ilyenkor megél – főleg akkor, ha közben a saját belső harcait is vívja.
Őszintén mondom: sokszor a saját magam ellensége voltam.
Ezen kellett felülkerekednem, miközben lelkileg már fáradt voltam, és nehezen tudtam kipihenni magam ebben az időszakban.

Rengeteget köszönhetek a férjemnek, aki mindvégig támogatott, bíztatott, segített. Ha kellett, velem jött gyakorolni is. És persze Marcinak, aki végignézte az összes vívódásomat, a jobb és rosszabb pillanataimat, és türelmesen „kitartott mögöttem” a gyakorlások alatt.

Hihetetlen időszak volt.

És még hihetetlenebb belegondolni, hogy én erre tényleg képes voltam. Még akkor is, amikor az első két óra után úgy éreztem, hogy soha többet nem ülök autóba – végül nem adtam fel.

Akadt időközben rendkívüli, megrázó esemény is.

Keresztapám nyári halála után két héttel a felesége is váratlanul elhunyt.

Mindez akkor történt, amikor a forgalmi vizsgámon vettem részt. A nagynéném nem mert hívni, mert tudta, hogy vezetek, és csak a véletlenen múlt, hogy épp akkor teljesen le volt halkítva a telefonom. Döbbenetes az ő halála is. Tényleg kijárt volna számára egy nyugodt időskor. Csak annyit mondtam a férjemnek: ha nem a vezetésre mentek az anyagiak, akkor koszorúkra.

A nyár végén megkezdődött Marci beszoktatása is, ami a vártnál is jobban alakult. Mivel ő nagyon alkalmazkodó és szociális kisfiú, tudtam, hogy rendben lesz minden. Az autó lett a kis jele, amit mindig boldogan mond. Szeret a csoportban lenni, örömmel játszik a társaival, és erősen ragaszkodik a kisgyermeknevelőjéhez is. Ma már az sem okoz gondot, ha összefutunk az udvaron, és látja, hogy én elindulok a „saját gyerekeimmel” a csoportomba. Egyetlen alkalom volt, amikor kiborult – és akkor én sem tudtam visszafogni a könnyeimet. Azt a helyzetet nem kívánom senkinek.

Viszont boldoggá tesz, amikor látom az alkotásait. Amiket hazahoz, vagy amiket csak kitesznek a falra, hogy megcsodálhassam. Gyakran lenézek hozzá alvásidőben is, és nézem, ahogy szunyókál.

Nagy könnyebbség, hogy egy helyen lehetünk.

A betegeskedés sajnos minket sem kímélt. Engem is, Marcit is leterített – őt többször is. A köhögésből nehezen tudtam kikúrálni, de most már talán az is rendeződik.

Visszarázódás – munka, szerepek, önmagam keresése

A munkahelyemre való visszatérés külön fejezetet érdemelne az életemben. Nemcsak fizikailag volt kihívás, hanem lelkileg is.

Anyaként visszalépni egy olyan közegbe, ahol korábban „csak” szakember voltam, furcsa kettősséget hozott magával. Már nem ugyanaz az ember tért vissza. Több lettem – anyává váltam, tapasztaltam jót és rosszat, veszteségek értek, érzékenyebb lettem és fáradtabb. Sajnos a két évem nem a nyugodt időszakról szólt, s úgy estem be szeptember elsején, mint egy kifacsart citrom. Nem így akartam, így sikerült. 

Aztán végülis minden nehézségével együtt jó érzés volt visszatalálni ahhoz a részhez bennem, ami alkotni, segíteni, jelen lenni szeret. Lassan, lépésről lépésre visszarázódtam. Nem vagyok hibátlan, de mindig magamat adom, azokat a normákat, értékeket, amiket eddig is képviseltem. 

Eltávolodások – barátságok, elengedések

Végezetül

Idén is volt részem csodás helyekben, remek kirándulásokban, amik mindig megdobogtatták a szívem. Ausztria dombjai, hegyei mindig vonzanak, így idén sem maradhatott el oda egy kis kirándulás. Ahogyan a kedvenc helyeimre is újra ellátogattunk: Fertőd, Budapest, Bakony stb. Az ősszel pedig nagy vágyam vált valóra, hogy a nádasladányi kastélyba eljuthattunk Krisztivel és Attilával karöltve, hiszen Az Árulók c. műsor a mi kedvencünk is már évadok óta. 
Sajnos idén a regényírás háttérbe szorult, de bízom benne, hogy ez csak átmeneti állapot és újra üthetem a billentyűzetet, mert ötletem az van, csak valahogy nem tudtam úgy neki ülni, mint a korábbi években. Bánom, mert számomra ez jelenti a teljes kikapcsolódást. Remélem ez 2026-ban megváltozik majd. 

Aztán boldog vagyok, mert sokan (régiek és újak) kiállnak mellettünk, keresik a társaságunkat, szívesen töltenek velünk időt. Marci mindig a társaság fénypontja.