#141 ~ Itt van az ősz, itt van újra - Emlékezés...

A napokban úgy gondoltam, hogy a halottak napjára való elmélkedés, emlékezésről írnék Nektek néhány sort. 

Néztem a vizet ahogy hömpölygött a szürke őszi napon, miközben csepergett az eső, de minden olyan csendes volt. Csendes a környezet, de az én gondolataim beteríthették volna a Duna medrét.

Valamiféle furcsa érzés szállt meg, ami nem fogható a mostanság jellemezhető hangulatomhoz. Eléggé jól telnek a napjaim, néha fáradt és unott vagyok de egyébként jó minden. Ma és a hétvégén azonban picit másabb érzés kerített hatalmába. Talán az őszi rossz idő teszi? Jutott eszembe, de ahogy egyedül sétáltam Győr utcáin, ahol az eső és a nyirkos idő miatt épp hogy valaki andalgott, kicsit mélabús, melankolikus lettem.

Szomorú.

Talán akik gyakran olvasnak és ismernek tudják milyen rossz és tragikus események érték az elmúlt években, de sajnos ez korábban sem volt másképp. Tudom! Örülni kell mindennek, mégis így halottak napjához közeledve, felerősödtek bennem, amiket a dolgos hétköznapokon elnyomok. Mennyire hiányzik apukám, a mama, Marcsi a legjobb barátnőm. Sajog a szívem, hogy nem lehetnek már velem. Nem ölelhetem meg őket, nem hívhatom fel, nem mondhatom el a bánatom vagy az örömöm, szinte semmit sem tudok megtenni. Fizikálisan persze nem.
Amikor a hétvégén a nagy sírrendezésben voltunk, a mama sírjánál állva is köszöntem neki. Mindig köszönök, ha a házában vagyok és belépek a szobába. Olyan mintha még mindig itt lenne. Képtelenség egy olyan emberről akiről napi szinten tudtam csak úgy múlt időben beszélni. Marcsiról sem tudok, talán lélekben mellettem állnak, de a telefonszámuk a mai napig ugyan azon a helyen van a vezetékes telefonban vagy a mobilomban, ahol eddig. Jogos a felvetés, hogy miért nem töröltem ki? Nem tudom, nem is akarom. Mintha még mindig hívnám őket vagy hívnának.

Apa más. Őt sajnos korán elvesztettem, szeretem őt, de olyan hamar elment, alig ismertem.

Azt tudom, mindegyik büszke lenne rám. Az elért dolgaimért. Hallom a hangjukat, ha arra gondolok  mit mondanának arra, hogy hazaköltöztünk, hogy kiskutyánk van. Oda lennének az örömtől. Talán örülnek.

A napok meg csak mennek. Néha elmegyünk olyan dolgok mellett, amelyekkel semmit sem törődünk, legyintünk, hogy jó és meg sem állva folytatjuk az életet. Pedig elmegy. Elmegy gyorsan, szempillantás alatt. Valaki élvezeti valaki nem.

Gyakran érzem azt, hogy egyedül vagyok. Persze anyu, a férjem és sokan mások ott vannak velem, de egy részem üres. Azok az emberek akik a múltam részei voltak egyszerűen már nem azok. Nincsenek velem, fáj. Sajnálom, hogy nem kaptam többet belőlük, hogy nem lettek több élményeink, de köszönöm azokat amik vannak. Amiket együtt éltünk át.

A síroknál állva megrohamoztak az emlékképek és aznap nagyon nosztalgikus hangulatba kerültem. Eszembe jutott amikor apuval a nagyszüleim sírjánál gyertyát gyújtottunk, még kicsi voltam, de ő megengedte, hogy a gyufát meggyújtsam. Akartam! A gyufa picit megégette az ujjam, de nem érdekelt. Aztán amikor a mamával vonultunk az éjféli misére, illetve amikor Marcsival nagy álmunk teljesült, hogy együtt éltük át, amiről álmodtunk, vagy hogy 16 évesen Dankó Pistát ittunk.

Élmények amit soha senki nem vehet el tőlem, amit már csak a családommal majd a gyerekeimmel tudok megosztani, de tudni fogják kik voltak ők. Szeretném életem végéig ápolni az emléküket, amit nem csak halottak napja alkalmával, de napról napra megtehetek.

Tudjátok sok szomorú, szörnyű sors van a világon. Gyakran kapunk valamit a sorstól, amit aztán egy szempillantás alatt el is tud venni. Mennyi ember éhezik, háború sújtotta helyeken lakik, elveszti a családját mindenét, agresszió, baleset, gyilkosság, betegség.

Tudom sokszor vagyok én is olyan, amilyen nem biztos hogy jó. Gyakran felharsanok, feszült, ideges vagyok. De ahogy ma a Duna vizét néztem, picit magamba szállva elgondolkodtam a dolgaimon, kicsit felelevenítettem a jó, de sajnos a szomorú történéseket is.

Az emberek változnak, itt az ősz is, ami az elmúlás a természet megpihenése. Néha nekünk sem árt kicsit elgondolkodni pár dolgon. Mit hogyan teszünk, kihez hogyan szólunk, megbántottuk? Kérjünk bocsánatot.

Hamar elröppen az ősz, jön a tél aztán újra éled minden. Hamar telnek a napok, hetek, hónapok.

Számomra most ez a halottak napi megemlékezés..

Öleljétek meg azokat akik veletek vannak, örüljetek, hogy együtt lehettek velük. Örüljetek, hogy még van kit felhívnotok, ha szomorúak vagytok vagy, ha nagy boldogság ér benneteket.

Valaki már nem tudja megtenni. Valaki nem tudja felhívni a szerettét, hogy elmondja fájdalmát, örömét.

Legyetek büszkék azokra akik körül vesznek benneteket és mondjatok köszönetet. 

"Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása." (Fekete István)