#151 ~ Amikor a legjobb barátnőm az angyalom..

Sokszor az ember olyan helyzettel találja szembe magát, amit legrosszabb rémálmaiban sem gondolt. Aztán ott van az a mérhetetlen tehetetlenség és űr, üresség, ami aztán hangosabb, mint megannyi öröm és boldogság. Kiabál belül és lehetetlenség kikeveredni abból az érzésből, ami mardos, fájdalommal és mély szomorúsággal tölt el. Sosem fogom megérteni, az élet mért görget olyan hatalmas köveket elém, mint a két évvel ezelőtti, de még itt vagyok, hogy kiderítsem. 

Két évvel ezelőtt minden megváltozott. Nagyon sok minden mesélni valóm lenne annak az embernek aki tényleg a másik felem volt. A legjobb barátnőm. Így úgy gondoltam levélben írom le mindazt, amit neki szánok. 

Drága Barátném!

Tudod két évvel ezelőtt azt sem tudtam mennyire átértékelek mindent. Mennyire könyörgöm majd, hogy vegyen el minden érzelmet tőlem a jó Isten mert nem akarom ezt a fájdalmat érezni. Akkor, ott kicsit én is meghaltam. Egészen más ember lettem, másként élek és másképp érzek. 

2018. július vége óta sem halványul az, ami akkor történt. Mintha most. Mintha tegnap lett volna. Rossz érzések sokasága, bájolós előjel, soha nem gondolt gonoszság és tragédia. Az élet baromira igazságtalan...

Ott meghalt egy részem és bár azt akartam, hogy én is tűnjek el a föld színéről nem ez történt. Mérhetetlen szomorúsággal és fájdalommal kellett szembenéznem és a rengeteg kérdéssel?? Olyan érzelmi hullámvasúton ülök azóta, ami korábban semmi volt ahhoz képest, ami most van. 

Emlékszem 2006-ban amikor Anakin Skywalkerről fantáziálva a legjobb barátnők lettünk. Olyan igaz barátság köttetett akkor, ami nagyon keveseknek adatik meg. A Star Wars összehozott minket. Te jó ég! 14 évesen nyilván jobb dolgunk nem volt, így ez a közös pont indította el azt, ami örökké tartani fog. A kirándulásokon, majd az órákon is együtt ültünk, sülve -főve együtt voltunk. Jó, tudom, néha a szertelen habitusom és a hevességem hozott némi indulatot, de Te olyan türelmes voltál velem, hogy köszönettel tartozom Neked. Imádtam a nyarakat, a bulikat, amikor TE mutattál helyes utat és, büszke voltál rám azért, hogy nem tettem hülyeséget. Aztán tanácsokkal láttalak el a szerelmi életed miatt, majd együtt küzdöttünk a matek dolgozatainkkal, sokszor órákon át beszéltünk a vezetékes telefonon, pedig minden nap találkoztunk. Aztán a középiskola után mindkettőnket másfele sodort az élet, mégsem mondtunk le egymásról. Megígértük, hogy a barátságunk örök lesz, egymás esküvőjén büszkén feszítünk majd, sőt kértelek, hogy legyél a tanúm. Már 18 évesen. A budapesti költözésem után, te voltál az, aki boldogan utaltál arra, hogy jól választottam párt. Mindennél többet jelentett a véleményed. A látogatásaidon mindig igyekeztem valami klassz helyre vinni téged, rengeteg képet csinálni, jókat bulizni, beszélgetni. Aztán, ahogy teltek az évek, úgy szürkült át valami. Gyakran téma volt a sírás, a szomorkodás, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy kihúzzalak a gödörből, pedig te is folyton a megoldást kerested. Szerettél valakit olyan szerelemmel, ami talán csak nálad létezett, nála nem. Szüntelen erről szóltak az üzenetváltások, a kiutat az adta, ha eljöttél hozzánk, ott önmagad voltál és visszakaphattam belőled valamit a régi barátnőmből. Pedig tudtam! Családot akartál! Olyan anya, mint te nem lett volna több a földön. Jó szándékú, segítőkész, angyali voltál mindig.
Aztán megmondtam, hogy férjhez megyek. Tudtam, amit megígértünk egymásnak, most be kell tartanunk, akkor még nem gondoltam, hogy több, mint egy évvel később a fájdalom és a szomorúság majd átveszik a hatalmat. Te voltál a tanúm, a segítőm. Jobban izgultál, mint én. Persze az esküvő napja sem indulhatott másképp, mint azzal a hülye kontaktlencséd bajával, szinte nem is ért meglepetésként, hogy nem úgy történt minden, ahogy elterveztük. Nem haragudtam Rád, mert sosem tudtam. Az esküvőn büszke voltál, én is. Te álltál ott mellettem.
Boldog voltam, mert igaz volt és ez a barátság már halálunk végéig fog tartani. 

Emlékszel? Egyik este írtam, hogy Enrique Iglesias Magyarországra jön! Annyira örültem, hogy a bkv buszon majdnem kiabálni tudtam volna. 16 évesen az udvarunkon ezt hallgattuk. Egész délután Enrique albumai szóltak, s elkísért bennünket 26 éves korunkig. 10 év után pedig ott állt előttünk. A színpadon. Istenem micsoda érzés volt, akkor tudatosult bennem, hogy ha a tinikorunk oda is, de mi együtt ott ülünk és élőben hallgatjuk szeretett énekesünket. Láttam, ne tagadd, te is boldog voltál. Tudom!
Aztán megmondtad, hogy szakítottál. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert amit hosszú évekig mondtuk neked, végre megtetted. Magadért. Mindig azt mondtad, hogy nem tetszel senkinek, nem vagy jó. Dehogynem! Sok pasi a tenyerén hordozott volna, ezt biztosan tudom. Úgy tűnt visszakapjuk a régi barátnőmet, aki mindig vidám és mosolygós. Utolsó találkozásunkon is rengeteget nevettünk, boroztunk. Imádtam Veled lenni. A tragédia előtt pár nappal telefonon beszéltünk. Azt mondtad nekem, hogy azt hitted be akarom jelenteni, hogy kismama vagyok, pedig én csak az egyetemi felvételi miatt hívtalak. Cseng a fülemben minden szavad, hogy majd te vigyázol a gyerekünkre, aztán majd felnőttként visszaadod. Magam elé képzeltem, persze viccből. Nyugodt voltál és boldog.
2018. július 27-én elmeséltem, hogy a férjemnek sikerült a kresz vizsga. Aznap Majka & Curtis koncertre hívtalak. Miért nem jöttél el?? Talán minden másképp alakult volna. Furcsa érzés kerülgetett már akkor is, amikor mesélted, hogy Emlékek éjszakája bulira akarsz menni. Azok a bizonyos rossz megérzések. Másnap remegve hívtalak, hogy ugye jól vagy, de csak a húgod válaszolt. Bíztam a fentiekben, hogy Téged nem. Nem lehet, hogy ez megtörténjen. De július 30-án elmentél.
Könyörögtem, hogy ne hagyj itt és gyere vissza, napokon, heteken, hónapokon át. Csak a képek és az emlékek maradtak. A nagy- nagy fájdalom. Kisírt szemekkel jártam a várost, szerintem a hajléktalanok nyugodt szívvel maguk közé vettek volna akkoriban. Fel sem fogtam. Annyira hirtelen, váratlan és rémes dolog volt ez, hogy ép ésszel nem lehetett érteni semmit. Később sem. Most sem. Nem hallgatok Engique Iglesiast, ha a rádióban hallom, inkább elkapcsolok.

Bár, biztosan látsz, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Rád. Igen, egy picivel kevesebbet sírok, de a júliushoz közeledvén többet. Főleg a napokban. Lelkiismeret-furdalásom van amiatt, mert nem tettem meg mindent azért, hogy végül ne ilyen sorsod legyen és, hogy én még élek. Még itt vagyok, de Te már nem. Elvették tőled a lehetőséget, hogy esküvőd legyen, hogy anya légy. Hogy megöregedjünk együtt, amiről álmodtunk tinikorunkban. Elvették Tőlem a legjobb barátnőmet, akivel szinte testvéri viszony volt közöttünk. A családod. Ó, ha tudnád. Biztosan tudod. 

Mindenkiből kiszakadt valami. Két éve nem térünk magunkhoz. Sok minden bennem is megváltozott. Rengeteg gondolat gyötör. Ám abban biztos vagyok, hogy vigyázol ránk. 

Sokszor eszembe jut, hogy kik azok, akik mögöttünk állnak, láthatatlanok, akik terelgetnek, óvnak, védőbástyaként támaszt adnak. Biztosan érzem, hogy nekünk Te lettél. 

Te lettél az az angyal, aki tovább visz minket az úton, aki segít és támogat, ha baj van. Óv és mosolyogva tekint ránk, ha boldogság történik. Tudom, Te örülsz a legjobban annak, ha boldogok vagyunk. Soha senkinek nem ártottál és nem akarnál rosszat. A jó Isten - bár két éve nem tudom hol volt - visszakapta azt az angyalát, akit 28 évvel ezelőtt ide küldött. Mert Te jobbá tetted a mi életünket, példát mutattál és úgy is éltél. Igaz én csak 12 évet kaptam belőled, de ilyen barátnőm még egy soha nem lesz, mint TE voltál. 

Nem tudom szavakkal leírni mennyire hiányzol és gyakran átkozom a napot, amikor elmentél és végleg elhagytad e világot. 

Remélni tudom csak, hogy jó neked ott, már nem fáj semmi. Mi megküzdünk a magunk szomorúságával, mert egy életre beivódott a nap a szívünkbe. De Téged sosem felejtünk! 

Odafenn találkozunk. Majd iszunk egy jó kávét!

Örökké, a legjobb barátnőd