személyes
#148 ~ Karantén lelkileg
Sziasztok!
Úgy éreztem, hogy ma kicsit ki kell írnom magamból, mindazt, ami mostanság foglalkoztat. Van időm gondolkodni, van időm elmélkedni az életemen, arról, ki vagyok, kivé váltam, mi lesz, mi volt, mi van?!
Ehhez hozzátartozik, hogy sikerült belebotlanom kedvenc, megható filmjeimbe, amitől nem maradt száraz a szemem.
Egy érzelmi hullámvasút számomra a karantén időszaka.
Néha sírok, néha nevetek, közben pedig vannak dolgok amin elmélázok.
Sok minden eszembe jutott az elmúlt hetekben. Főleg az, hogy honnan jöttem, hol vagyok és hova tartok. Tulajdonképpen mindig voltak céljaim, amit azért így vagy úgy megvalósítottam. Nem mondom, hogy minden az ölembe hullott, amim van kis segítséggel, de magam küzdöttem meg, egy ideje pedig a férjemmel. Erre vagyok a legbüszkébb, hogy mindenért megküzdöttem.
Sok nehézség és rossz dolog szakadt a nyakamba, amiből mindig fel kellett állnom. Édesapám 16 éves koromban elhunyt. Igazából alig ismertük egymást, hiszen én tiniként szertelen voltam, más érdekelt, ugyanakkor apám betegségét mélyen a szívemen viseltem. Tudjátok a pszichológusok nem véletlenül mondják azt, hogy a gyermekkori fel nem dolgozott emlékek visszatérnek felnőttkorban. Így is volt. Akkor ott 2008-ban nagyon hamar túl akartam lenni a bánaton. Engem aztán ne sajnáljon senki. Ez nem volt a legjobb döntés tekintve a következményeket.
Mára már megtanultam és elfogadtam amit akkor ott rám mért az élet. Elég hamar felnőtt lettem.
A halál sosem tűnt el az életemből, két éve a mamám, aki barátnőm, lelki társam volt, elment. Tudjátok én még számítottam arra, hogy fog vigyázni a gyermekemre. Olyan jól volt. Az a két hónap maga volt a rémálom. 240-km-t utaztam hétvégente, erőn felül tettem a dolgom és ott sírtam ahol senki nem látta, vagy amikor Budapestre hazaértem.
Nem lenne elég 2018-ban egy szörnyű tragédiában elvesztettem a legjobb barátnőm. Ez mélyen padlóra vágott. Visszagondolva innen indultak el a szorongásaim egy egy dolog kapcsán. Rettegek, félek. Ezt a veszteséget sosem fogom feldolgozni. Egy 26 éves lány értelmetlen halálát. Egy olyan veszteséget, amit legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. Tudjátok ez olyan barátság volt, amilyen kevés adatik meg az életben. Egy kötelék, 12 éves, szerettem, mintha a testvérem lenne.
Nehéz elfogadni, hogy ő nincs én pedig még mindig itt vagyok.
Igen, voltam szakembernél, néha jobb néha rosszabb, de úgy érzem ezeket nekem kell megharcolnom a lelkemmel, hogy végre tényleg tudjam úgy folytatni, ahogy kell.
Ugyanakkor tudom, semmi sem olyan mint akkor. Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem az vagyok, mint aki voltam 2018 előtt. Megváltoztattak az események. Próbálom erősnek mutatni magam, egyfajta jégkirálynőként mutatkozom, aki próbálja távol tartani magától a fájdalmat, a csalódást, hogy érhetnek még negatív dolgok. Sokszor voltam, vagyok rosszkedvű, a hangulatom is gyakran változott. Ugyanakkor bármikor bármit megteszek, számíthatnak rám, sőt ki sem bírnám, ha nem tudnék segíteni barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek. A maximalizmusom nem változott. Viszont képtelen vagyok végig nézni egy megható videót, filmet vagy sorozatot. Elsírom magam azon, ha valakit sírni látok. Ha valami történik zokogok, hogy mennyire hiányzik.
Ami boldoggá tesz, a férjem. Keresve sem találhattam volna nála jobb embert. Talán a sors valamivel kárpótol.
Amióta tart ez a koronavírus sokat gondolkodom. Biztosan drága barátnőm sem akarja azt, hogy ne éljem az életem és homokba dugjam a fejem. Abban is biztos vagyok, hogy örülne annak, hogy van egy saját házunk, kutyánk és szépen alakulnak a dolgaink. De fáj, mindaz ami vele történt. Nehezen élem meg, csak abban bízhatok, hogy valamikor enyhül és picit megnyugszom.
Az elmúlt időben a gyermeken is gondolkozom. Az évek alatt rakódott rám jó sok dolog, ami miatt félelmeim vannak. Rettegek. Pedig végül is gyerekekkel foglalkozom, mégis a szülés nekem egyfajta félelmet jelent. Félek attól hogy valamit rosszul csinálok, magától a szüléstől, attól, hogy meghalok.
Persze tudom, mind mind butaság, de... Vannak butaságok amiket a fejembe vettem, viszont fiatalabb nem leszek. A napokban és az utóbbi időben nagyon foglalkoztat a téma, aztán eszembe jutott, hogy annyi mindenen keresztül mentem már, hogy nem foghat ki rajtam egy szülés. A nevelést pedig ketten megoldjuk.
Valahogy úgy érzem, lassan tervbe kellene venni, hogy saját kisbabánk legyen, aki csak a miénk, a mi vérünk, akit mi nevelünk, terelgetjük, formáljuk. Egyre inkább azon kapom magam, hogy ezen kattogok, miközben rettegek is. Abban bízom, hogy ez a jó érzés felül emelkedik és talán lehet egy saját kis gyerekünk. (2018-ban már írtam erről egy posztot :O )
Márpedig lassan lassan mélyen el kellene gondolkodnunk rajta. Biztos igyekeznénk boldoggá tenni őt és egy igazi szuper család lennénk.
Azt is érzem, hogy jót tesz a karantén. Ennyi időt nem töltöttünk el egymással. Tudjátok dolgozunk, jövünk megyünk, most mégis itthon töltjük a napjainkat, felújítunk, udvart, kertet rendezünk. Szinte alig veszekszünk, ami elég meglepő, tekintve mennyire harsány, hirtelen vagyok. Jó, vannak néha rossz napjaim, főleg amikor legszívesebben magamra zárnám az ajtót és csak úgy, antiszociálisan ellennék. Általában mindig akkor jön valaki, vagy hív fel.
Viszont nagyon szépen telnek a napok. Meglepően jól. Beszélgetünk, egymást terelgetjük, segítünk a másik félelmein, olyan dolgokon, amit épp kihoz belőlünk az adott nap.
Ez az időszak pont arra jó, hogy elmélázhatunk mindenen. Legutóbb kiültem délelőtt a lépcsőre. Esett az eső és csak néztem ki a fejemből, miközben gondolkodtam azon, hogy mit tegyek, hogy ne agyaljak annyit a múlton, hogy próbáljam folytatni az életet, hogy nem rettegek és nem törődök minden apró cseprő dologgal.
Jó lenne, ha kicsit túljutnék a dolgon, legyőzném a félelmeim és a képzelődéseim, akkor talán visszatérhetek kicsit a régi kerékvágásba. Ami jó, elkezdtem írni. Akarok írni, van ötletem, van ihletem. Talán másfél éve elég nagy válságban voltam, ami az írást illeti. Ez nálam azért nagy előre lépés és örülök is neki. Valószínűleg hamarosan meg is osztom majd veletek legújabb történetemet a http://scriptsfromesther.blogspot.com/ oldalamon.
Bízom benne, hogy elkezdődött valami. :)
Vigyázzatok magatokra, becsüljétek meg egymást.
Szép napot :)
Néha sírok, néha nevetek, közben pedig vannak dolgok amin elmélázok.
Sok minden eszembe jutott az elmúlt hetekben. Főleg az, hogy honnan jöttem, hol vagyok és hova tartok. Tulajdonképpen mindig voltak céljaim, amit azért így vagy úgy megvalósítottam. Nem mondom, hogy minden az ölembe hullott, amim van kis segítséggel, de magam küzdöttem meg, egy ideje pedig a férjemmel. Erre vagyok a legbüszkébb, hogy mindenért megküzdöttem.
Sok nehézség és rossz dolog szakadt a nyakamba, amiből mindig fel kellett állnom. Édesapám 16 éves koromban elhunyt. Igazából alig ismertük egymást, hiszen én tiniként szertelen voltam, más érdekelt, ugyanakkor apám betegségét mélyen a szívemen viseltem. Tudjátok a pszichológusok nem véletlenül mondják azt, hogy a gyermekkori fel nem dolgozott emlékek visszatérnek felnőttkorban. Így is volt. Akkor ott 2008-ban nagyon hamar túl akartam lenni a bánaton. Engem aztán ne sajnáljon senki. Ez nem volt a legjobb döntés tekintve a következményeket.
Mára már megtanultam és elfogadtam amit akkor ott rám mért az élet. Elég hamar felnőtt lettem.
A halál sosem tűnt el az életemből, két éve a mamám, aki barátnőm, lelki társam volt, elment. Tudjátok én még számítottam arra, hogy fog vigyázni a gyermekemre. Olyan jól volt. Az a két hónap maga volt a rémálom. 240-km-t utaztam hétvégente, erőn felül tettem a dolgom és ott sírtam ahol senki nem látta, vagy amikor Budapestre hazaértem.
Nem lenne elég 2018-ban egy szörnyű tragédiában elvesztettem a legjobb barátnőm. Ez mélyen padlóra vágott. Visszagondolva innen indultak el a szorongásaim egy egy dolog kapcsán. Rettegek, félek. Ezt a veszteséget sosem fogom feldolgozni. Egy 26 éves lány értelmetlen halálát. Egy olyan veszteséget, amit legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. Tudjátok ez olyan barátság volt, amilyen kevés adatik meg az életben. Egy kötelék, 12 éves, szerettem, mintha a testvérem lenne.
Nehéz elfogadni, hogy ő nincs én pedig még mindig itt vagyok.
Igen, voltam szakembernél, néha jobb néha rosszabb, de úgy érzem ezeket nekem kell megharcolnom a lelkemmel, hogy végre tényleg tudjam úgy folytatni, ahogy kell.
Ugyanakkor tudom, semmi sem olyan mint akkor. Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem az vagyok, mint aki voltam 2018 előtt. Megváltoztattak az események. Próbálom erősnek mutatni magam, egyfajta jégkirálynőként mutatkozom, aki próbálja távol tartani magától a fájdalmat, a csalódást, hogy érhetnek még negatív dolgok. Sokszor voltam, vagyok rosszkedvű, a hangulatom is gyakran változott. Ugyanakkor bármikor bármit megteszek, számíthatnak rám, sőt ki sem bírnám, ha nem tudnék segíteni barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek. A maximalizmusom nem változott. Viszont képtelen vagyok végig nézni egy megható videót, filmet vagy sorozatot. Elsírom magam azon, ha valakit sírni látok. Ha valami történik zokogok, hogy mennyire hiányzik.
Ami boldoggá tesz, a férjem. Keresve sem találhattam volna nála jobb embert. Talán a sors valamivel kárpótol.
Amióta tart ez a koronavírus sokat gondolkodom. Biztosan drága barátnőm sem akarja azt, hogy ne éljem az életem és homokba dugjam a fejem. Abban is biztos vagyok, hogy örülne annak, hogy van egy saját házunk, kutyánk és szépen alakulnak a dolgaink. De fáj, mindaz ami vele történt. Nehezen élem meg, csak abban bízhatok, hogy valamikor enyhül és picit megnyugszom.
Az elmúlt időben a gyermeken is gondolkozom. Az évek alatt rakódott rám jó sok dolog, ami miatt félelmeim vannak. Rettegek. Pedig végül is gyerekekkel foglalkozom, mégis a szülés nekem egyfajta félelmet jelent. Félek attól hogy valamit rosszul csinálok, magától a szüléstől, attól, hogy meghalok.
Persze tudom, mind mind butaság, de... Vannak butaságok amiket a fejembe vettem, viszont fiatalabb nem leszek. A napokban és az utóbbi időben nagyon foglalkoztat a téma, aztán eszembe jutott, hogy annyi mindenen keresztül mentem már, hogy nem foghat ki rajtam egy szülés. A nevelést pedig ketten megoldjuk.
Valahogy úgy érzem, lassan tervbe kellene venni, hogy saját kisbabánk legyen, aki csak a miénk, a mi vérünk, akit mi nevelünk, terelgetjük, formáljuk. Egyre inkább azon kapom magam, hogy ezen kattogok, miközben rettegek is. Abban bízom, hogy ez a jó érzés felül emelkedik és talán lehet egy saját kis gyerekünk. (2018-ban már írtam erről egy posztot :O )
Márpedig lassan lassan mélyen el kellene gondolkodnunk rajta. Biztos igyekeznénk boldoggá tenni őt és egy igazi szuper család lennénk.
Azt is érzem, hogy jót tesz a karantén. Ennyi időt nem töltöttünk el egymással. Tudjátok dolgozunk, jövünk megyünk, most mégis itthon töltjük a napjainkat, felújítunk, udvart, kertet rendezünk. Szinte alig veszekszünk, ami elég meglepő, tekintve mennyire harsány, hirtelen vagyok. Jó, vannak néha rossz napjaim, főleg amikor legszívesebben magamra zárnám az ajtót és csak úgy, antiszociálisan ellennék. Általában mindig akkor jön valaki, vagy hív fel.
Viszont nagyon szépen telnek a napok. Meglepően jól. Beszélgetünk, egymást terelgetjük, segítünk a másik félelmein, olyan dolgokon, amit épp kihoz belőlünk az adott nap.
Ez az időszak pont arra jó, hogy elmélázhatunk mindenen. Legutóbb kiültem délelőtt a lépcsőre. Esett az eső és csak néztem ki a fejemből, miközben gondolkodtam azon, hogy mit tegyek, hogy ne agyaljak annyit a múlton, hogy próbáljam folytatni az életet, hogy nem rettegek és nem törődök minden apró cseprő dologgal.
Jó lenne, ha kicsit túljutnék a dolgon, legyőzném a félelmeim és a képzelődéseim, akkor talán visszatérhetek kicsit a régi kerékvágásba. Ami jó, elkezdtem írni. Akarok írni, van ötletem, van ihletem. Talán másfél éve elég nagy válságban voltam, ami az írást illeti. Ez nálam azért nagy előre lépés és örülök is neki. Valószínűleg hamarosan meg is osztom majd veletek legújabb történetemet a http://scriptsfromesther.blogspot.com/ oldalamon.
Bízom benne, hogy elkezdődött valami. :)
Vigyázzatok magatokra, becsüljétek meg egymást.
Szép napot :)
>
0 Megjegyzések