Kálváriánk

 

Sziasztok!

Régen volt már személyesebb, mélyebb poszt és ezt már egy ideje szeretném megírni. Ezzel is kicsit kiadni a dühömet, a haragomat, mérgemet végül pedig lezárni a szülőfalummal közös életemet. Érkezzen most a több, mint fél - illetve pár éve - tartó kálváriánk története. 

Egy Győr -Moson - Sopron megyei kis faluban születtem, 31 éve. Anno igazán jó volt itt lakni, tekintve, hogy az én generációm azért még tudta értékelni ennek a fontosságát, durvaságról pedig nem volt szó. Nem azt mondom, hogy nem voltak eleven gyerekek, de tudtuk mi a sötétedés, a normális, kulturált játék. Ugyanakkor én felnőttként más, nagyobb élményeket akartam, megkönnyítve az életemet Budapestre költöztem, ahol valóban minden kézközelben volt, arról nem beszélve, hogy a látnivaló is rengeteg a fővárosban. Imádtam ott élni, ezt sokatok tudja. Azonban az albérlet örökre nem volt opció nálunk, így, hogy a férjemmel megalapozzuk a jövőnket Győr -Moson - Sopron megyében kezdtünk ház után keresgélni. Közel akartunk lenni anyukámhoz, a rokonokhoz. 

2019. nyarán végül beköltöztünk ismét a szülőfalumba, egy fő utcára, és hatalmas forgalomba. Amikor elköltöztem, azért nem volt ennyire durva, de egyáltalán nem volt zavaró. 

Hónapról-hónapra csinosítgattuk, amelyet itt is megosztottam veletek. Mindent mi, a két kezünkkel és kis segítséggel készítettünk el a házunkon: festettünk, betonoztunk, kerítést csináltunk, csempéztünk, járólapoztunk. Új bútorok kerültek be a házba, készült gardrób, mind-mind saját kezűleg. Úgy tűnt, hogy minden idilli. 

2019 őszén új faluvezetés alakult, köztük a nagynéném is képviselő lett, emiatt mi is mellé állva szavaztunk a polgármesterre. Úgy véltük, hogy számos megújulás lesz majd az évek során, jobbá és szebbé alakul majd a település. Úgy tűnt. 

Mivel a nagynéném tulajdonképpen tűz közelben volt, megtudtuk, hogy a mellettünk (mivel sarok telkünk van) egy kihasználatlan földterületen terveznek parkot vagy játszóteret. - Megj. tudni kell, hogy 2019 telén a mellettünk lévő kis utcába egy - nyilván nem minősítem, és rasszista sem vagyok, - román család költözött. Éjjeleken át tartó bulik, zenék, hatalmas családi banzájok követték ezt a beköltözést, aminek okán mi sokszor nem aludtunk éjszakán keresztül. Itt a környéken, még két rokon család élt, szintén hasonló attitűddel. - Szóval ennek fényében, nem igazán örültünk volna egy játszótérnek. Én akkor kimentem tudatni a véleményem, de szerencsére, akkor nem nyerték el a pályázatot. 

Nyugodtak voltunk, hogy bár azért itt elég sok probléma akadt - mert a "drága szomszédaim" gyakran egymásnak rohantak, mi igyekeztünk kimaradni az effajta konfliktusból. 

Tavaly aztán megtörtént amit nem akartunk. 

Akkor már borítékoltam mindent, ami most meg is valósult, ugyanis a játszótér nélkül is előfordult már kavics dobálás pl az udvarunkba.  A covid időszak alatt örültünk, hogy megszűnt a zene, mert legalább felfogták, hogy hétköznap azért nem igazán divat ez az egész. Amikor mindezt megtudtam, rögtön a polgármesterhez mentem kifejezni mindazt, amit ezzel kapcsolatban éreztünk. Utána néztem az összes jogszabálynak, földhivataltól kértem le papírokat, stb, hogy felkészültek legyünk.  Elmondtam az aggályainkat, a problémáinkat, továbbá azt, amit előre megjósoltam. Ő a kéréseimet figyelembe véve, eléggé együttműködő volt, de aztán telt-múlt az idő, a férjem is kiment, hogy beszéljen vele. De tudjátok ígérni én is bármit tudok. A jó idő pedig bejött. Amit elmondtam két éve már a nagynénémnek, mind megvalósult, de egyre durvábban. 

A játszótér konkrétan a kerítésünktől 2-3 méterre épült, tulajdonképpen az összes játékelem itt van a "számban". - amivel nem lenne probléma, ha valóban azok a gyermekek használnák, akiknek telepítették. Itt azonban nincs szó erről. A terület kitakarítatlan és befejezetlen. A kérésünk, miszerint zajvédőfalat kapunk, mert pihenni itt azóta nem lehet, nem történt meg, gyakorlatilag az őrjöngést hallgatjuk folyamatosan. De még, ha ez nem lenne elég, elkezdődtek a durvulások, ami már veszélyt jelent a kutyáinkra, ránk és a születendő gyermekünkre, amiért még inkább igyekeztünk tenni. 

Történt ugyanis, hogy a bőrlabda nonstop az udvarunkban landolt, vagy a lemezkerítésünkön - ami szerencsére 2 méter - előtte viszont kisebb magasságú betonkerítés van, amit megtartottunk, viszont onnan mindent látni. - Szóval történt ugyanis, hogy jeleztem "ezeknek" a gyerekeknek, hogy jó lenne, ha nem rúgnák be a labdát, mert a kutyáimat fejbe rúgják. Ekkor én bejöttem a házba, a kutyák kinn maradtak, de abban az öt percben látták a szomszédok, hogy felmásztak a beton kerítésünkre és kaviccsal szórták a kutyáinkat. Nekem ez tette be a kaput. Ott ledobtam a láncot, pedig addig igyekeztem elfogadni a dolgot, de van egy pont a tűrésnek úgy gondolom. Aki akarja megérti, aki nem nem. A férjem ismét kinn volt a hivatalban, elmondani a történteket - bár akkor én már küldtem rengeteg hangfelvételt, mert sötétben, este is ment a zajongás. Akkor a férjem határozottan elmondta ismét mi történt, de mind a polgármester- mind a jegyző és a rendőr oldaláról is süket fülekre találtunk. A rendőr és minősítem őt, bunkó stílussal mondta: "Minek költöztünk ide és mit pattogunk, ha tudtuk úgyis, hogy itt játszótér lesz." Nyilván nem tudtuk, ezt a polgármester el is mondta neki. Én úgy vélem, ha ismerjük egymást, márpedig engem itt ismertek, igazán megbeszélhettük volna, mi a terv stb, de hát ugye nem mellettük van ez a sz@r. 

Amikor a férjem haza jött a beszélgetésből, láttam az arcán, hogy esélytelen. Akkor eldöntöttük, hogy fájó szívvel, de eladjuk a házunkat. Sokatok tudja, hogy mennyit sírtam emiatt, főképp az állapotom miatt, de a belefektetett munka miatt végképp. Minden munkánk ebben van, de elérték, hogy gyűlölünk itt élni. Nincs nyugalom, üvöltés-üvöltés hátán, de ami a legrosszabb és ami betette a kaput, az, hogy megláttam, hogy negyed-fél tégladarabokkal dobálják egymást "ezek" a gyerekek. Mivel a játszótér, ahogy említettem kitakarítatlan maradt, kavics került az elemek alá, befejezetlen és valószínűleg pénz lenyúlás is történt, az építés után nem lett homogén a terület. 

Mutatok néhány képet miről beszélek: 

    

        

Ezekkel a darabokkal dobálják egymást, amelyek ha egyszer berepülnek hozzánk, gyakorlatilag súlyos sérülést okoznak, vagy egy vétlen kisgyereket találjanak el, biztos a baj. Az utolsó képen azt láthatjátok, amit a férjemmel - megelégelve és félelmemen picit segítve-  egyik este szedtünk össze, mert nem akarjuk megvárni, amíg fejbe találnak. 
Mivel sokat vagyok egyedül -  a férjem dolgozik - többnyire a házban vagyok, ha  itt megy a ramazuri. Persze, ha hallom, hogy csetteg a kavics a kapunkon vagy olyat tapasztalok, akkor szólok nekik, mert homokba eddig sem dugtuk a fejünket, nem mint mások itt ebben a faluban. Tudjátok  - nem szólunk, mert nem akarunk. jó az úgy ahogy van.... - birka felfogás, ahogy a férjem mondaná. Mi meg úgy gondoljuk, hogy igen is szólni kell, de úgy látszik, hogy itt normális embernek joga nincs. 

A házunk jelenleg már olyan fázisban van, hogy bátran mertünk vállalni gyermeket - ami valóságos csoda volt- , de úgy tűnik, hogy a kicsi lehet, hogy már nem ebben a házban fogja tölteni az első éjszakáját. Vagyis ebben nagyon bízom. Ugyanis ott tartok, hogy mérhetetlenül el akarok menni innen és már megszokni sem akarom ezt az egészet, főleg, mert rengeteg aggodalmat okozott már. Sokat sírtam. Féltem az egészségünket, főleg a babáét, mert most kellene élnem a legnyugodtabb időszakomat, olvasni kinn a madárcsicsergésben, pihenni, ehelyett benn gubbasztok sokszor a házban, de legalább a kutyákat és magamat biztonságban tudom. Számomra a legmegfelelőbb idő az eső, mert akkor biztos nyugalom és csend van. Mert higgyétek el, nem győzöm magamat ismételni: nem azokkal van a gondom, akik ide jönnek fél órára hintázni, hanem azokkal akik nem rendeltetésszerűen használják ezt a helyet és ez sajnos gyakoribb. Azok pedig akik tisztességgel használnák, már nem jönnek ide..... gondolom el tudjátok képzelni, hogy miért. Arra is rá kellett jönnöm, hogy én kinőttem ezt a helyet már rég. Nem tartozom ide, ráadásul ismernek is, és épp ezért is már jó lesz nekünk máshol. 

Szomorú, hogy nem álltak ki mellettünk, aki viszont igen, teljesen megérti azt miről beszélünk. Saját pénzünkből készítettünk kerítés magasítást, mert mindenki azt nézi, hogy mi mit csinálunk és őszintén én meg nem akarom látni az embereket ezen a szaron. A másik pedig, hogy kerti parti alkalmával várjam meg amíg a kavics az ételbe esik? Nyilván nem a kert végében fogunk étkezni. Azért pedig, hogy ne húzzam fel magam, du a férjemmel gyakran elmegyünk estig itthonról, bár már ez sem számít, fél 9-ig megy a kiabálás, ahogy pedig világosabb lesz este csak rosszabb lesz. 

Sajnos az időm véges. Nagyon örülnék, ha a nyár folyamán el tudnánk költözni és a gyermekünket már nyugodtan tudnánk várni. Mi pedig szorgalmasak, dolgosak vagyunk, nem félek attól, hogy ne tudnánk máshol új életet kezdeni, csinosítani és dolgozni a házon. Úgy tűnik a jelöltünk is megvan, már csak egy vevő kell, aki szeretné a mi házunkat. 

Ha pedig elolvastad ezt a hosszú posztot, köszönöm Neked, kicsit kiadhattam magamból mindazt, ami hónapok óta itt megy. Köszönöm a hozzám közel álló bloggertársaimnak, hogy mindig meghallgatnak, még ha zokogva is mesélem el mi történik velünk, mert sajnos nem mindig tudom ezt lazán venni, még ha minden áron ki is állok magunkért. Nehéz. 

Illetve szeretném megköszönni, hogy az előző Koronázásról szóló posztomra sokan írtatok és jó véleménnyel voltatok. Szeretnék továbbra is foglalkozni a királyi családdal, a történelemmel. Remélem szívesen fogadjátok. 

Következő posztomban pedig az április végi Retro élményközpontbeli tapasztalataimról olvashattok. 

Szép hétvégét kívánok 

Eszter 

📸Instagram: @esthermczako

📧Email: mindiglegyboldog1@gmail.com