#167 ~ Ne félj beszélni róla!

 

"Csak az győz, aki tudja, miért harcol és szilárdan hisz is az ügyben."(Mihail Solohov)

Azt gondoltam, hogy talán sosem írok róla, talán sosem fogok beszélni erről. Aztán egy ideje rájöttem, hogy miért ne mondjam? Miért ne álljak ki azért, ami van, amivel küzdünk és ami manapság a nők többségénél előfordul. 

Kezdjük az elején. Nem kitárulkozni akarok, nem sajnáltatni magam, hanem egyfajta tükröt tartani, hogy igen is oda kell figyelnünk magunkra és a körülöttünk élőkre. Bár tény, hogy nekem az írás mindig is egyfajta terápia volt, ez most sincs másképp, de talán a megélt dolgokból ti is erőt meríthettek és elhihetitek, nem vagytok egyedül. 

Anyai nagymamám 1989-ben vesztette életét mellrákban. Akkoriban sajnos más volt a rendszer, más volt az eljárás, nem igazán tudtak ezzel mit kezdeni, a kezelések sem hoztak javulást és sajnos meghalt. Nem ismerhettem őt, mert nem találkoztunk, de az elmesélések alapján egy áldott jó, tündéri, tüneményes asszonyka volt, akit a mai napig emlegetnek a falubeli nénik is és az unokatestvéreim is imádtak együtt lenni vele. 

Jelen. 

Április elején egy pénteki napon anyukám hívott, hogy a férjemmel mennek a kórházba, ő csomót talált a mellében. Egyből lehúzták a redőnyt, leforráztak, hideg zuhany, minden, szemeim előtt lebegett nagymamám, illetve az, hogy nekem már édesapám sem él, mi lesz? Anyu a vizsgálatok után hazajött, mi pedig a férjemmel megbeszéltünk mindent, hogyan fog lezajlódni az elkövetkezendő időszak. Mindent végig zongoráztunk, beszéltem nagynénémmel - aki szintén ebben a helyzetben volt -, illetve a munkahelyemen dolgozó konyhás is rengeteget segített, segít, mind a mai napig. 

Az elkövetkezendő időszak volt a legkegyetlenebb. A bizonytalanság fog engem egyszer a sírba vinni, mert attól megőrülök, mikor az ember nem tud semmit, vár, vár, vár.. A biopszia eredménye azt mondta, amit vártam. Rosszindulatú a daganat, műtét, kemoterápia vár anyukámra. Mivel sejtettem mi vár ránk, ezért egyből megbeszéltük a férjemmel, hogy anyu hozzánk költözik, hogy tudjuk őt segíteni a továbbiakban. Neki álltam a netet bújni, rendeltem könyvet, beszélgettem a már fentebb említett emberekkel, miket ehet, mire figyeljen. Persze ő is tudta mivel jár ez, egészségügyis lévén, illetve az édesanyja okán. 

Teltek a napok, vártuk a műtétet. Aztán összegyűlt az onkoteam, akik ilyenkor eldöntik a továbbiakat, kemot, így az új eljárás szerint ők úgy döntöttek, hogy 8 alkalommal kell mennie, majd a műtét. Amikor ezt megtudtam, épp a munkahelyemen voltam, és nem bírtam sírás nélkül. Ettől féltem. Tudtam, hogy a kemo mivel jár, arról nem beszélve, hogy az embert mennyire megviseli. Bármire képes vagyok, erőn felül teljesítek már, de ezt... Aki tudja milyen, annak nem, de aki nem tudja elmondom, hogy a haj ilyenkor kihullik. Ettől féltem a leginkább. A jelenettől, az állapottól. 

A várakozás időszakában ledobtam néhány kilót. Nem volt étvágyam, nem volt kedvem, állandóan fájt a gyomrom, a hasam, alig aludtam, örökös szorongásban voltam, aggódtam, féltem, rettegtem. Aki követ instagramon láthatta, olvashatta, hogy mostanában mély gondolatokat osztottam meg. Ez emiatt volt, mert a belsőmmel küzdöttem, lelkileg nem voltam teljesen mindig jól. 

Anyu rettentő kedves és becsületes doktornőhöz került. Áldom az eget, hogy így van, mert lehet neki aznap anyu a 80. betege, de anyunak ő az egyetlen, aki biztatni és segíteni tudja (persze rajtunk kívül). Odafigyel mindenre, a vérvétel után késő délután is felhívja, dicsér, ami engem is megnyugtat. 

Az első kemo alkalmával az idegeim szerintem nem volt teljesen rendben. Dolgoztam, de a könnyeimmel küzdöttem. Szerencsére rendben lezajlott, és az utána való napok is elég könnyűnek bizonyultak. 

A ct következett, ami ilyenkor átvilágítja a mellkast, a mell részt, ebből az orvos megtudja, hogy van e áttét. Ez befolyásolja majd a továbbiakat is és a műtétet. Természetesen a ct vizsgálat után egy mondatot nem mondtak. Az orvos kiértékelésére kellett várni - ergo két hetet -, ami valljuk be, ebben a helyzetben baromi megterhelő, mert az ember így is retteg a jövőtől, de ez a várakozás és az eredmény még változtat rajta. 

Nos, a második kemo alkalmával technikai malőr történt, de először a doktornőnél kezdte a napot anyu. Ami jó hír és én tényleg -még most sem akarom elhinni - meg vagyok lepődve, hogy a ct nagyon jó eredményt mutatott. Eszerint nincs áttét, sőt az első kemo alkalmával is ment már össze a csomó. Higgyétek el többször rákérdeztem, hogy ez igaz e, mert annyi rossz történt már, hogy ezt elhinni baromi nehéz. 

A kolléganőm, akit korábban is említettem mesélte, hogy az ismerősének eltűnt a kemo hatására a csomó, így előfordulhat, hogy a műtét is elkerülhető. 

Még koránt sincs vége a történetnek, mert még vár ránk jó pár kemény hónap, de kezdettől fogva jó érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Nem mondom, hogy könnyű az élet most, mert minden erőre és energiára szükség van, hiszen támogatnom kell anyut, de sokszor érzem, hogy fáradok és mindenféle szempontból. Voltak elég mély pontjaim, de próbálok mindig kijönni, mert bírni kell. Néha olyan vagyok mint a főnix madár, hogy a mélyből hirtelen feljövök, aztán újra hullámzó napok következnek. Elég nagy küzdés minden, de odafigyeléssel, támogatással ez legyőzhető. Legalábbis bízom. Nagy segítség Prézli, aki kezdettől fogva anyut őrzi, mellé bújik, követi. A férjem a legnagyobb támasz és segítség, mert ő viszi-hozza a kezelések után. Rengeteg mindent megtesz, önti belénk a lelket, mert míg én sírtam azon, hogy kihullott a haja, addig ő azt mondta, hogy ez a gyógyulás útja. Sokat jelentett ez a két szó. 

Nos, pár hónapja teljes életmódváltás történt, mert rengeteg zöldséget, gyümölcsöt, változatos étrendet kell ennie anyunak. Ezzel együtt mi is próbálunk figyelni az étkezésre, nála pedig a cukor bevitelre is. 

Bio zöldségleveket is vásároltam neki, amelyek közül a céklát, paradicsomot ajánlják leginkább. A piros zöldségek, gyümölcsök a javasoltak. Továbbá a tejtermékeket is picit csökkenteni kell, de jobban a könnyedebb ételeket kívánja egyébként is. Sok salátát készítünk, natúr, enyhén fűszerezett húsokat ( ezekkel is csak módjával), pékárúból is kevesebbet vagy teljes kiőrlésűeket, bár mi mindig ilyet eszünk, ezzel nem volt gond. 

Ami jó, hogy most már több minden terem a kertünkben. Így valóban házi lesz minden. 

Az emlőrák sajnos az utóbbi évtizedekben nagyon sok nőnél fordul elő, leginkább 50-65 év között, de fiatalabbak is egyre sűrűbben tapasztalják. Mivel a 40 év alatti korosztálynak évente nem kötelező a szűrés, de én úgy döntöttem, hogy, ha mindez véget ér, bejelentkezem a mammográfiára egy vizsgálatra. Sejtem, hogy nem egy leányálom, de gyakorlatilag a genetikámban benne lehet, így oda kell figyelnem ezekre a dolgokra. 

Tartsatok önvizsgálatot, még ha sokszor nincs is kedvetek, mert talán most amiatt van szerencsénk, hogy anyu folyamatos önvizsgálatot tartott. 

Nagyon sokan támogatnak minket, érdeklődnek, tanácsot adnak. Nem az afféle tanácsot, ami okoskodás ( mert van azért olyan is), hanem amiből erőt meríthetünk, beépíthetjük mindabba, amin keresztül megyünk. Ám csak az tudja, mi is ami velünk történik, akinek volt már benne része, aki maga is megélte, átélte vagy ott volt amellett, aki ezzel küzd. Mélypontok vannak és lesznek, de hiszem és bízom, hogy rendben lesz minden. Sokszor kell magam felhúzni a mélyből, miközben harcolok azzal, hogy mindaz elegendő e, amit megteszek? Éljem az életem, miközben semmi másra nem tudok gondolni, hogy ne legyen anyu egyedül és támogassuk? Egyelőre a gyerektéma is fel lett függesztve, mert nem igazán tudok most erre gondolni. Közben pedig néha arra vágyom, hogy elmehessek egyedül egy kis faházba. Ezen érzelmek minden fokát megjárom és szélsőséges is vagyok mostanában. Azonban rájöttem, hogy ami eddig pitiáner dolog volt, s izgultam, addig van fontosabb is. Nem hagyom szó nélkül a dolgokat - bár eddig sem voltam csendes jellem -, de mindenben kiállok az érdekeimért, mert sokan szeretnek belebeszélni az életünkbe. Szerintem pedig mindenki sepregessen a ..... - ismerjük nem? 
Egyszóval szelektálok is, mert sokat vállaltam mindig magamra. 

Köszönöm, hogy közületek is akadtak olyanok, akik támogattak és biztattak. Nagyon hálás vagyok, tényleg minden szó jól esik. Nem szeretek szívességet kérni, sem sajnáltatni magam, mert sokszor sokan nem tudják, mi történik velem - most sem, csak az online tér -, de rájöttem, hogy ha nem beszélünk róla, attól még ez az állapot van és sokan vannak ezzel így. 

Ez a poszt is, ahogy megszokhattátok, a saját tapasztalataimon keresztüli segítségadás. 
Legyetek erősek, higgyetek, bízzatok, ha pedig kérdésetek lenne felém, nyugodtan tegyétek fel, szívesen segítek. 

Szép vasárnapot 

📸Instagram: @estheer_92

📧Email: mindiglegyboldog1@gmail.com