Változások

Sziasztok!

Kis idő eltelt azóta, hogy utoljára jelentkeztem itt a blogon. Többször is megnyitottam, hogy írjak, de végül mindig elmaradtak a mondatok. A fáradtság ilyenkor nagy úr, és ha a kisfiam is körülöttem sürög-forog, nehéz igazán összeszedni a gondolataimat. Pedig abból mostanában van bőven.

Most mégis megpróbálom összerendezni mindazt, ami velünk történt, és kicsit mesélni arról is, hogyan élem meg ezt az időszakot.

Munka, gyereknevelés, rohanás

Mostanában szinte csak ebből állnak a mindennapjaink. Munka, bölcsi, rohanás, majd az itthoni teendők. Az egyik autónk folyamatos hibái miatt a vezetés nálam teljesen háttérbe szorult, amit nagyon sajnálok. Úgy érzem, kiesem a gyakorlatból, és nem tudom, hogyan fogok majd visszarázódni.

Nem Marci miatt, hanem mert volt olyan pillanat, amikor egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam. Előfordul, hogy épp csak elérjük a hazafelé tartó buszt, mert a városi bennragad a dugóban. Máskor pedig az emberek közönye az, ami igazán megvisel: bámulnak, de nem segítenek, nem adják át a helyet, sőt, sokszor még fel sem engednek a buszra, inkább tolakodnak. Borzasztóan elkeserít. Ilyenkor próbálom elővenni a határozottabb énemet, és hangosan megjegyzem ezeket a helyzeteket, hogy vegyék a lapot, de azért 5/4 nap nagyon nehéz ezt nyugodtan elviselni.  Volt, hogy egyszerűen csak lepotyogtak a könnyeim.

A kisfiam viszont nagyon ügyes.  Alkalmazkodó és láthatóan élvezi az utazást. Soha egy hangos szava nincs. 

A munka is sok energiát kivesz belőlem. Mire hazaérünk, teljesen elfáradok, és általában szükségem van egy kis időre, hogy „újrainduljon” az agyam. Most épp a húsvétra készülünk a gyerekekkel, illetve lesz egy barkácsdélután is.

Változások

Hamarosan egy igazán nagy változás előtt állunk: eladtuk a házunkat.

Nagyon nehezen tudtam újra beilleszkedni úgy, ahogyan szerettem volna. Pedig itt aztán sokan ismernek engem.
Azonban nem azért, mert ne szeretném ezt a helyet, hanem mert az emberek, a hozzáállás, az egymáshoz való viszony teljesen más lett. Ez pedig sokszor inkább elszomorított és feszélyezett.
Aztán jöttek a csalódások is. Elegünk lett ebből a harcból ami kialakult, s abból, hogy a nagynéném, aki tudott volna segíteni (alpolgármesterként) inkább átnézett rajtunk és a homokba dugta a fejét. Megváltozott, s a valós problémákkal senki nem akart foglalkozni. Úgy érzem és vállalom is, hogy elfelejtette ő is, honnan jött. 

Gyakran eszembe jut, mit szólna ehhez a mamám. Valószínűleg szomorú lenne, hogy a család ennyire eltávolodott egymástól.

Az idegrendszerünk tönkrement, a házhoz való viszonyunk megváltozott.  Az évek óta tartó zaj, az üvöltözés, a hangos zene – sokszor estig. Az, hogy hiába próbáltam segítséget kérni, nem történt változás. Egy idő után egyszerűen elfáradtunk ebben. Ez már nem az otthonunk volt. Nem szerettünk itthon lenni, gyakran inkább elmentünk, hogy ne kelljen a folytonos üvöltözést hallgatni.
Amikor Marci 2023-ban megszületett, még félretettük a költözés gondolatát. Egy újszülöttel nem akartunk ebbe belevágni. Később is próbáltuk megszokni a helyzetet, de végül rá kellett jönnünk, hogy hosszú távon ezt mi nem bírnánk. 

Aztán 2025 őszén újra dolgozni kezdtem, ismét jöttek az érdeklődők. Tudtuk, hogy ezzel jár, de egy idő után már ez is megterhelő lett. Januárban még úgy voltunk vele, hogy ha nem jön a „megfelelő” vevő, akkor maradunk.

Aztán jött valaki, aki meglátta benne azt, amit mi is egykor. Döntenünk kellett: eladjuk? Nem sokat gondolkodtunk. Mondtam is a férjemnek, hogy gyorsan alá is írom az ajánlatot, nehogy meggondoljam magam. 

Az új otthon megtalálása viszont nem volt egyszerű. Ami igazán tetszett, az túl drága volt, ami pedig belefért volna, az nem volt megfelelő állapotban. Már kezdtünk elkeseredni, mert az idő pörgött.
Aztán február végén megnéztünk egy házat… és valahogy mindketten éreztük, hogy ez az. Nem tökéletes, lesz vele munka bőven, de mégis azt éreztük, hogy itt tudnánk újrakezdeni. Le is csaptunk rá.

Az adásvételi megtörtént, és ha minden a terv szerint halad, május végén már be is költözünk. A nyarat már ott fogjuk tölteni.

Ami nagyon tetszik: a kertből egyenesen ki lehet jutni a mezőre. Titkon remélem, hogy egyszer-egyszer majd egy őzike is bekukucskál hozzánk.A férjem már azt tervezi, hogy kiülnek majd a kisfiunkkal, és együtt nézik a munkagépeket. Mi pedig arról álmodozunk, hogy tyúkjaink lesznek, kertészkedünk, és végre egy kicsit nyugodtabb életet élhetünk.

A bejárás is könnyebb lesz, hiszen, ha nem autóval közlekedünk majd, elérhető távolságra lesz vonat és a ház előtt megáll a busz is. 

Óvoda 

Nos, még egy változás lesz majd idén, amit még a mai napig sem hiszek el, hogy kisfiúnknak óvodát keresünk. Marci ugyanis szeptemberben ( pár héttel a harmadik születésnapja előtt) ovis lesz. 
Basszus, "tegnap" szültem. Annyira hihetetlen számomra, hogy a csöpp kisfiamból ovis lesz. Most úgy megállítanám az időt, hogy örökké bölcsődében maradhasson. 
Szeretem, hogy még szüksége van rám, nem vagyok neki ciki, szereti, hogy bújhatunk, hogy elalváskor mindig fogom a kezét. 
Tudom, hogy az ovi még nem olyan, és, hogy még itt is szüksége lesz rám, de ez egy új korszak az ő életében is. A minap nyíltnapon jártunk, ahova tervezzük beíratni. Én olyan félve léptem be, de majdnem minden csoport szimpatikus lett a számomra. Marci azonnal feltalálta magát, szerette a helyet, játszott, a nagyobb gyerekek pedig segítették őt. 
Az oviban mind vegyes csoport - amitől szintén tartottam -, de valahogy most ez sem okozott gondot. Az óvonők (egy-egy kivételével) nagyon kedvesek és odaadóak voltak. Szimpatikus is lett négy csoport, ahova jó szívvel tudnám beadni majd nap, mint nap. 

Végezetül 

Talán most egy ideig nem is fogok jelentkezni, amíg el nem rendeződik minden és át nem költözünk. Elkezdtem a csomagolást is. Hozzá kell tennem nem lesz egyszerű egy egész háznyi (melléképülettel együtt) cuccot összepakolni, mert rengeteg a dolog kinn is, de igyekszünk. A következő otthonunk kb negyedórával lesz távolabb autóval, mint a jelenlegi. Győrbe pedig percek alatt oda tudunk érni. 
A faluban lesz folyó (Rába), úgyhogy ott is lehet majd sétálni, időt tölteni. 

A hónapban ismét elvoltunk a csáfordjánosfai tőzikésben, nagyon jól éreztük magunkat. 
Utószülinapi ajándéknak pedig egy hatalmas vágyam teljesült, hiszen jegyet kaptam Dzsúdló koncertre. Sosem gondoltam volna, hogy én valaha ilyen nagy rajongója leszek, de hát engem is beszippantott a zenéje. 



Sok tervünk jelenleg nincs. Éppen elegendő mindez ( illetve a munkához kapcsolódó) és a költözködés. Anno azt hittem, hogy én is boldogan fogok megöregedni ott, ahol születtem, ahol az őseim is felnőttek. Azonban tévedtem, mert ez a falu már nem az, ami gyerekkoromban volt. Nem úgy érzem magam itt, mint anno: talán kinőttem, talán nem tudok már azonosulni a pletykák tömkelegével, azzal a szemellenzős begyöpösödött nézettel, ami itt sokakat jellemez. Azzal, hogy akik közel vannak a tűzhöz mindent lehet, a többi pedig le van ejtve. Azzal, hogy akár korombeliek furcsán néznek rám, hogy bölcsődébe írattam a gyermekem. Aztán unokanővérem mondta, hogy ne foglalkozzak senkivel, hiszen sokan ki se léptek ebből a faluból. És higgyétek el ez nem a falu ellen irányul, hanem, hogy egy kisebb közösség miképpen tud változni. 
Gyakran voltam bizonytalan: vajon jól döntöttünk? Vajon ez a helyes út? Költözni? Aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs más út. Nyugalomra vágyunk, ezt pedig itt soha nem fogjuk megkapni a játszótér és a szomszédság miatt. 
Úgyhogy indul egy új korszak, máshol, máshogyan, bízom benne, hogy nyugodtságban. 

Minden jót kívánok Nektek!

Bízom benne, hogy mihamarabb tudok majd jelentkezni. :) 

Szép hetet!
Eszter