Egyszer csak el kell fogadnunk önmagunkat, úgy ahogy...

 Sziasztok!

Úgy éreztem, hogy most jött el az idő, hogy újra írjak, és megosszak néhány gondolatot és elmeséljem, mik történnek velem mostanság. 

Azonban elsőként szeretném megköszönni mindazoknak, akik a barátnőmnek szánt levelemre írtak. Ahol kellő őszinteséggel osztottam meg életem azon -több, mint - tíz évét, amelyet a legjobb barátnőmmel szeretetben, összetartásban eltöltöttünk, s az ő hiánya milyen nagy fájdalmat okoz számomra. Hálás vagyok, hogy kicsit osztoztatok ebben. Köszönöm!

Nos térjünk át a jelenre. A hetekben, napokban úgy voltam vele, hogy nincs miről írnom, nincs mit mondanom, mert tudjátok, aki régóta olvas, hogy nem heti-havi a posztolási szokásom. Akkor írok, amikor jól esik és mondanom kell valamit a világnak. Akkor, amikor a lelkem változik, amikor levonom a következtetéseket egy-egy élethelyzetből. Ez a pillanat ma jött el. 

A barátnőm halála óta keresem önmagam. Újra a régi Esztert akarom, aki nagyon vicces, imád röhögni, csípőből szól olyat, amire sokan nem számítanak és odacsap, mer, kiáll. Aki nem búbánatos, hanem vidám. Azonban a világ változik. Változom én is, és a felnőttkorom teljességébe érve, már úgy érzem, hiába keresem a régi Esztert, mert én sem vagyok az a  20-25 éves lány. A körülmények változtak és én is így változtam. Amik történtek velem, formáltak, alakítottak azzá, aki ma vagyok. 

Már nem bánom, nem hiányolom azt az öt-tíz évvel ezelőtti lányt - jó néha picit -, mert tudom, hogy miken mentem keresztül és mennyi küzdelem van mögöttem. Tanultam jót és rosszat is, sírtam és sírok, amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem felett. Nevetek, amikor jó kedvem van és valaki meg tud nevettetni. Szarkasztikus vagyok, amikor a helyzet megkívánja és egy percig sem bánom. Flegma vagyok, igen! Utálom, ha hülyének néznek és visszaélnek a jóindulatommal. Kiállok az elveimért? Még jó, ki álljon ki értem, ha nem saját magam? 

Mindig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy engem mindenki szeressen. Elfogadjanak, kedveljenek. Pontosan azért mert a szeretet kérdése nálam a gyerekkorom miatt nagyon képlékeny volt. Nem sokat hallottam azt a szót, hogy szeretlek, ezért a mai napig nehezen is tudom kimondani. Nem is dobálózok ezzel, csak az arra érdemeseknek, mert ennek a szónak nálam tényleg komoly jelentősége van. Azonban már egyáltalán nem akarom azt, hogy engem mindenki szeressen. Egyszer valaki nekem azt mondta, hogy attól fogadjak el véleményt, akinek a véleménye tényleg számít. Most már igyekszem így működni. 

Mindezen gondolatok az utóbbi időben fogalmazódtak meg bennem. Ismeritek azt, amikor egyszer lenn és egyszer fenn van az ember. Hullámvölgy. A munkahely és a magánélet is okozott ilyen érzéseket, amely által én is hol mélyben, hol magasban voltam. Nem könnyű küzdéseket hoz a sors, ad az élet, de úgy látszik valamiért kapom rendesen a dolgokat. Tanulok örökösen. Magamról, a környezetemben élőkről, az emberiségről. A személyiségtípusokról, a jó megérzésekről, arról, hogy vajon mi lehet a feladatom itt ebben a világban és vajon honnan vannak ezek a régi látásmódjaim? 

Durva különben, mert már régóta érzem, hogy nem igazán illek a kortársaim közé, picit mindig kilógtam talán a sorból, mert más szemmel néztem a világra. Sokszor gondolkodtam azon, hogy talán más korba kellett volna születnem. Aztán mindig rájövök, hogy mindez a látásmód a mamámnak köszönhető. Ő '38-ban született, szegény családba, amiről gyakran mesélt. A dédipapám halála után a dédimamám egyedül nevelte a gyerekeket, akiknek aztán el kellett menni dolgozni, hogy meglegyen a megélhetéshez szükséges pénz, betevő falat. Konzervatív elveket kaptam, amelyek mai is megjelennek az életemben, s amelyekre, ha visszaemlékszem nem keltenek bennem rossz érzést. Azonban ez a konzervatívság küzd a szabad, forradalmár, újító szellemű énemmel. Ez mindig is érvényes volt. Az pedig, hogy önálló voltam világ életemben, a jég hátán is megélő típus, az meg pláne. 

Kicsit elkanyarodtam, de amelyek visszacsatolást adnak számomra, az ezek. Ugyan már eltelt jó pár év felettem, sok dolog ért, mégis azok az alapok, amelyek mentén működöm, még mindig bennem vannak. Önállóság, függetlenség, makacsság, céltudatosság, megyek előre, önfejű vagyok, és kiállok magamért. Az önfejűséget inkább úgy értem, hogy ha kell neki megyek a falnak is. De legalább megtanulom, hogy át tudom e törni vagy rossz irányba tartottam. 

Úgy érzem, hogy kicsit kezdenek kitisztulni a dolgok körülöttem. Lenyugodni vélem magam, a lelkem, a fájdalmak összeolvadnak az emlékekkel. Igaz a munka most nehéz és kaotikus, de rájöttem belefáradtam mindabba, hogy hallgassam az örökös és felesleges károgásokat. Gondom van mondom rögtön. Tetszik, tetszik, nem nem. Már nem érdekel. 

Ez vonatkozik a családomra is. Nem fogok azért csendben maradni, hogy ne bántsak meg másokat, főleg olyanok előtt, akik egyébként megbántottak. Mindenki levonhatja a következtetéseket és elfogadhatja, hogy rohadtul más a véleményem. 

És, hogy picit mondjak pár mondatot az elmúlt időszakról is: sajnos a regényemről csak szeptemberben lesz eredmény. Ugyanis, aki nem tudná jelentkeztem egy regényíró versenyre és elküldtem egy kéziratomat. Nagyon bízom a jó eredményben, és bizakodó is vagyok, mert ezzel kapcsolatban pozitív érzésem van. Nem kiabálok semmit, az a tuti. 

A munkahelyemen új vezető van, sok segítséget adunk számára, miközben rengeteg ellenőrzést kapunk. Ez a szeptember eleje a katasztrófával egyenlő, de hétfő délutánra kitisztul minden már remélem. 
A magánéletben is nagy céljaink vannak, illetve a felújítás most a fő még. Na meg persze négy nap múlva tíz éve leszünk együtt a férjemmel. Hihetetlenül elreppent. Erről biztos fogok írni, majd milyen érzések kavarognak bennem. 

Végezetül kívánok mindenkinek csodaszép hétvégét, fejlődjetek, szeressetek, éljetek meg minden pillanatot. 

Puszii

Eszter