Újra itt - Megváltozott az életünk: anya lettem

Sziasztok!

Boldog Új Évet kívánok először is, hiszen átléptünk 2024-be, magunk mögött hagyva 2023 örömeit, bánatait, élményeit, hogy aztán idén újakat szerezzünk. 

Másodsorban ismét köszöntök mindenkit a blogomon, hiszen néhány hónapnyi kihagyás után  billentyűzetet ragadtam és gondoltam, újra pötyögjek nektek néhány gondolatot, a tőlem megszokott stílusban. 

Mi történt velem, mióta eltűntem? 

Őszintén szólva az utóbbi hónapokban nagyon hiányzott a blog, hiányzott az, hogy ide véssem a gondolataimat, azokat az eseményeket, amelyeket átéltem, hiszen bővelkedett izgalmakban. Azonban se időm, se energiám, általában az alvást választottam a laptop helyett, ami leginkább porosodott csak az utóbbi időben. 

Bizonyára emlékeztek, hogy ott hagytuk abba nyár végén, hogy nagyon nyögvenyelős volt már minden, itt-ott fájt és a séta sem ment olyan egyszerűen. Na ez szeptemberre mit sem változott. A várandósság vége, a partra vetett bálna kutyafüle az utolsó hetekhez. Ráadásul nagy örömömre a 40 fok is visszatért, így a létezés egy külön kategória volt a számomra. Szaporodtak a vizsgálatok, napi szinten figyeltem magam, hogy van e változás, illetve, ahogy közeledett a dátum - bár én szeptember közepét saccoltam - váltam izgatottá, és engedtem el mindent, ami a szüléssel kapcsolatos. Tudtam, benn nem marad. :) Még azért a várva várt Tankcsapda koncertet bőven együtt, gyerekestől megértem, és buliztam - ha nagyot nem is - egy picit a zenékre. Mindenesetre utána a kocsiig alig tudtam elmenni, de megérte. 

Na szóval, a napok teltek, és a kiírt dátumon semmi sem volt. Közölték velem, hogy még egy hétig érlelhetem ezt a gyermeket, amit nem annyira akartam, de nem volt mit tenni. Előtte hetekben frontok jöttek -mentek, bíztam abban, hátha, de nem. 

Szeptember 24-én vasárnap szakadó esőben voltam NST-n, ahol minden rendben volt, de tulajdonképpen akkor már iszonyúan fájt a hátam, konkrétan ülni sem tudtam. Csak fájt, csak fájt, és éjjel unokatesóm tanácsára bementünk a kórházba, ahol - mivel 2 napja nem aludtam - azt sem tudtam, merre vagyok. A férjemet hazaküldték, én pedig végig szenvedtem az éjszakát. 

Másnapi vizsgálatnál elég egyértelmű volt a helyzet, úgyhogy fél9 körül a szülőszobán találtam magam, hulla fáradtan, várva a sorsomra. És akkor itt most nagy levegő... a szülést nem szeretném elmesélni, nem amiatt mert rossz élmény, esetleg trauma ért, szimplán nem szeretnék itt kiteregetni mindent, aki érdeklődött irántunk, elmeséltem :) Néhány gondolatot megosztok: fiatalok vettek körbe, aminek nagyon örültem, mert segítettek sokat, a doki jófej volt. Olykor volt idő picit poénkodni. Amikor megkérdezte, hogy fogják hívni a babát, mondtam, hogy Márton, mire ő - Akkor libavacsora lesz? - Gondoltam magamban, hogy pont arra gondolok vízszintben. Aztán a végén megkérdezte, mikor találkozunk újra? Mondom soha :D 

Tényleg hálás vagyok a segítségért, jó kezekben voltunk. 

Néhány óra - ami 6 órát jelent - elteltével egyszer csak megszületett Marci. Emlékszem az volt az első kérdésem, hogy akkor fiú? :D Hihetetlen volt az a pillanat és leírhatatlan. Egyszerre nevettem és sírtam. Ami a legfőbb, hogy a férjem végig velem volt, holott én a kezdetekkor kijelentettem, egyedül akarom végig csinálni, de eljutottunk oda, hogy a köldökzsinórt is elvágta, majd elkísérte Marcit a vizsgálatokra, amíg én elrendezésre kerültem. 

A sors iróniája, hogy Marci szeptember 25-én született, anyai nagymamám születésnapján, és anyai nagypapám temetésének napján. Egyiküket sem ismerhettem meg sajnos. Hihetetlen, hogy mit tud kreálni a sors. 

A kórházi napokról sem nagyon szeretnék szót ejteni, annyit megjegyeznék, hogy mindenki nagyon rendes volt, Marcival rögtön ment minden, mint a karikacsapás, viszont pihenni semmit sem tudtam, mert az én magasságomnak és sebemnek iszonyú magas volt az ágy. Úgyhogy további 3 napig szintén nem aludtam, vagy csak 1-1 órát. Nem tudom, hogy bírtam ki, az utolsó energiáimat használhattam fel. 

Itthon 

Szerencsére 3 nap után haza jutottunk, mert a szobatársam rémes volt, aludni nem tudtam, itthon kb úgy ájultam el este. Marcikát a két vizsla remekül fogadták, azóta is örző-védő szolgálatot teljesítenek. Napokig, talán hetekig olyan meghatódottan álltunk a férjemmel és néztük a gyermeket, hogy nem tudom leírni nektek. Én, aki minden apró fájdalomtól félt, most hősnek éreztem magam, hiszen emberfeletti, amit megtettem, a férjem is boldog volt, hogy velem lehetett, illetve tényleg minden pillanat egy nagy boldogság volt nekünk. Csodálatos, egészséges kisfiú, akit igyekszünk a legjobb tudásunk szerint rendezni, ugyan Marci feladja a leckét nekünk. Mivel tudjátok, mi a szakmám, a gyerekek nem állnak messze tőlem és 10 évet töltöttem el a csoportjaimmal, gondoltam ez nekem nem lesz nehéz... Hát... Nem mondom, hogy nehéz, de rendesen megdolgoztat. Én, aki éjjeli bagolyként létezem, örülök, ha 9-max 10ig ágyba kerülök és alszom, de fél9kor is szívesen megteszem ezt. 

Nos, az első hetek pikk-pakk elteltek, belecsöppentünk a mókuskerékbe, a férjem dolgozott, én pedig egymagam voltam. Össze kellett rázódnunk, neki hozzánk, az életvitelünkhöz, nekünk az ő kis igényeihez, de azt hiszem mára ez már nem okoz gondot. Szépen beállítottuk a napirendet is, kisebb-nagyobb sikerrel, mert rosszabb napokon borul, ügyesen eszik, most már nagyokat mosolyog, és szépen fejlődik. Imád a babakocsiban, az autóban, iszonyú rafinált már most, és a szemei sem állnak jól, amiket legalább tőlem örökölt. Csodálatos kék szemei vannak. Csajok majd csak engedéllyel vagy azzal sem, a jövőben :D Egyszóval hihetetlen. Olyan furcsa, hogy amennyi év várakozás előzte meg Marci jöttét, most minden más, itt van ő, mi meg szülők lettünk egy csapásra. Leírhatatlan és megfogalmazhatatlan. 

Anya lettem

Amint említettem már, olyan régóta szerettem volna írni, de sosem jutott rá idő. Ide tudom megosztani, kiírni magamból azokat a gondolatokat, amelyek akár pozitívak, akár nyomasztóak. Az anyaság az egy 0-24-es feladat, itt délután nem várhatom a szülőket, hogy majd jönnek a gyerekért, aztán én meg felszállok a buszra és távozom. Ő rám számíthat, én vagyok neki, és csak én tudom megállapítani éppen mit is szeretne. Őszinte leszek, ahogy tőlem megszokhattátok, voltak (és biztos lesznek még)  piszok nehéz napok. Olyan percek, órák, amikor én is sírtam a gyerekkel, mert nem tudtam mit tehetnék még, amikor fáradt voltam, és csak öt percet vágytam eltölteni a wc-n, egyáltalán eljutni odáig, és ott lenni, relaxálni. Aránylag elég laza voltam a terhesség alatt, a munkahelyemen is, de következetes és határozott, na most voltak szintén napok, amikor elfogott a pánik az aggodalom és olyan gondolataim voltak, amik mai fejemmel, nonszensz. Főként a súlygyarapodás miatt. A kórházban enyhén pánikoltattak, vagyis stresszeltem magam az evés miatt, holott nem volt és nem lett volna okom rá. Ez kihatott az itthoni létre is, őszintén bevallom azon aggódtam, hogy nem elég a tej, nem hízik a gyerek, holott erről szó sem volt. Ehhez kellett, drága angyal barátnőm 30 éve védőnőként dolgozó édesanyja, aki megnyugtatott, és azóta nem stresszelem magam. 
Nem volt egyszerű megélni az első oltást, illetve egyes vizsgálatokat, de igyekeztem ezeken túllendülni és nem kivetíteni ezen aggodalmaimat. 
Nehéz jól csinálni, törekedni kell arra, hogy a legjobbat kihozza magából az ember. Egyik nap azon gondolkodtam, hogy egy csapásra lettem anya, pedagógus, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, énekes, takarító-házvezetőnő, szakács, adminisztrátor és a többi és a többi. Mennyi feladat, miközben az addig megszokott rutinja az embernek teljesen megváltozik, hiszen máskor reggelizik, máskor ebédel - kitudja mikor tud rá sort keríteni -, csak biztonsági eljárások után jut el wc-re, miközben ott van a két kutya, akik ugyanúgy figyelemre vágynak, de sajnos most kicsivel kevesebb jut. Szerencsére ők most próbálnak viszonyulni a meglévő helyzethez, de boldogok, hogy velünk lehetnek. Marcit imádják, a játékait meg nem bántják. Szóval lett feladat, több, mint volt, és teljesen háttérbe szorult minden. 
A telefonom mindig írja, hogy mennyivel csökkent előző héthez képest az aktivitásom, akkor szoktam észrevenni, hogy még azt se nyomkodom. Azért, ha van lehetőség, akkor tiktok ad kikapcsolódást még.

Nem minden nap ugyanolyan, vannak jobb és rosszabb napok, de hihetetlen nagy boldogság, hogy itt van velünk. A mosolya, a tekintete, ahogy az arcomhoz ér, amint egy-egy újabb dolgot csinál, a kis hangja és ahogy alszik. Leírhatatlan. 
Szerencsére a férjem kezdettől fogva kiveszi a részét, pelenkáz, altat, játszik vele, egyszóval az etetésen kívül mindent, aminek nagyon örülök, de tudtam, hogy ez így is lesz. Sokszor kicsit sétálnak, addig jut idő a teendőimre, olykor magamra, de ez kevesebb. 

Végezetül...

Egy szó mint száz, szerettem volna egy kis helyzetjelentést adni magunkról, miképp és hogyan alakult az életünk, mióta nem jártam itt. Rengeteg ötletem van, illetve témám, amiket szeretnék feldolgozni, és a Kiakadásaim rovatban folytatni. Marci e tekintetben nem lesz állandó főszereplője a blogomnak, de előfordul, hogy megjelenik majd a posztjaimban. 

Úgyhogy igyekszem vissza-visszatérni, amikor jut energia és idő. 

Addig is minden jót Nektek

Puszi 

Eszter