...amikor minden összeomlik

Közel két hónapja nem voltam itt. Közel két hónapja nem pötyögtem, és a két hónapban megéltem mindent. Ebben a két hónapban pedig voltak magasságok és mélységek, de leginkább a mély volt hangsúlyban. 

Számomra a blog, amit már sokszor említettem egy terápiás hely és gyakran abban bízom, hogy egy kicsit ha kiírom magamból a fájdalmakat, akkor könnyebb lesz. Lehet, hogy nem így van, de én mindenképp megpróbálkozom ezzel. Írnom kell, gyógyulni, lassan, idővel továbblépni. 

Sokan tudjátok, hat évvel ezelőtt a legjobb barátnőm elveszítettem. Akkor fél évig fogalmam sem volt, hogyan teltek a napok, csak mentek: dolgoztam, egyetemre jártam, és szerintem magamon kívül lézengtem a világban. Ha kérnétek idézzek fel valamit abból az őszi időszakból, szerintem semmit sem tudnék. Kerestem a menedéket, a kiutat, borzasztó bűntudatom volt. Kineziológustól látókig szaladtam, hogy valaki segítsen ezt feldolgozni, enyhíteni. Ma már belátom, siettetni akartam, de ezen csak az idő az, ami segített. 

Néhány éve megismertem Vikit, a pszichológusomat. Éreztem, hogy megváltoztam, nem az vagyok, aki rég, mert ez a haláleset olyannyira padlóra küldött, hogy nehéz volt számomra mindent újra felépíteni, de legfőképpen önmagamat. A vidámságomat átvette a szürkeség, a boldogságot, a szomorúság, negatív voltam gyakran és elkeseredett. Viki azonban sok mindent megértetett velem, felhozta a bennem mélyen elnyomott gyerekkori traumáimat, ezáltal a kemény veszteséget is valamelyest fel tudtam dolgozni. 
Azt hittem, életem legrosszabb eseménye történt 2018. július 27-én. Ma már tudom, ennél van rosszabb is. 

Május közepén készülődtem a siófoki útra, ahol egy szép hétvégét szerettünk volna eltölteni, miközben keresztszülők is lettünk egyúttal, azonban 15-én ismét egy tragédia történt. Nem szeretnék részleteibe menni, mert még friss és túl szörnyű ahhoz, hogy erről egyáltalán írjak, de ez minden képzeletünket felülmúlta. Drága barátnőm húga, és annak kislánya elmentek. Itt hagyták ezt a földi létet, maguk mögött pedig borzasztó szomorúságot, gyötrelmet, kínt és érthetetlenséget. Felfoghatatlan és mardosó. Május 15-én, mint a kártyavár omlott össze bennem ismét minden. Amikor megtudtam a hírt - bár már valami gyanús volt, hiszen a helyi hírlap internetes hasábjain a ház fotója volt kinn - teljesen magam alá kerültem. Marci aludt, készültem az utazásra, pakolgattam, ám amikor a férjem is hazajött a munkából tudtam: itt valóban baj van. Azonnal autóba ültünk és a helyszínre mentünk, ahol tudtam ugyan, hogy nem engednek oda, de mégis látni akartam, hogy ez igaz. Nem akartam elhinni. Megállt az idő, helyébe a rettegés, a bizonytalanság, a kétségbeesés, a fájdalom lépett, miközben ott volt mellettem a kisfiam, aki még semmit sem értett ebből az egészből. Ez ami a lehető legjobb. Összeomlottam. Éjjeleket nem aludtam, folyamatosan agyaltam, a telefonomat néztem, 0-24-ben gondolkodtam, nem volt egy nyugodt pillanatom. 
Ami pedig meglepett, hogy nem sírtam. Tudom, tudom. Normális ebben a helyzetben minden, de nálam a könnyek hamar jönni szoktak, megkönnyebbülök mindig, most viszont 200%-ban feszült voltam. Törni, zúzni akartam, mert rettentő nagy düh társult mellé. Aztán eljött a temetés.... Megláttam a képeikkel ellátott koszorúkat. Nem tudtam tovább tartani magam. A mellkasom fájt, ahogy május 15-én. Látni, tudatosítani, hogy valóban egy temetésen vagyunk, borzasztó volt. Az a lány, akit szinte 12 éves kora óta ismertem, akivel összetartottunk, miután meghalt a nővére. Barátnőm volt, akinek ugyanúgy segítettünk és ő is rögtön ránk gondolt, amikor Marci megérkezett. Kislánya bútorai most Marci szobáját díszítik, babakocsijában, most a kisfiúnk utazik. Nem maradt más csak a mérhetetlen szomorúság és az emlékek. 

Rengeteg a kérdés és nincs válasz. Nem tudjuk meg a miérteket. Itt maradtunk mi, akik meg kell bírkózzunk ismét egy hatalmas űrrel, a szomorúsággal, és a mély gyásszal. Lassan eltelt egy hónap. Hihetetlen, mert fel sem tűnt, de ma gondoltam rá, hogy basszus, elteltek a napok, a hetek. A temetés óta nagyon ramaty állapotban vagyok őszinte leszek. Nincs kedvem semmihez, sírok, bárhol, bármikor, elkap a mélabú, és csak próbálom megemészteni mindazt, ami történt. Ellátom a kisfiamat, teszem a dolgom, de amint van egy kis lehetőségünk a temetőben találjuk magunkat. Elmegyünk, gyakran. Nézem az elszáradt virágokat, koszorúkat, a mécsesekbe viszünk új gyertyát. Elmondani nem tudom, hogy milyen mérhetetlen nagy fájdalom ez. Ránézek Marcira, sokszor eszembe jut, hogy már többet nem látjuk őket, nem mondja nekem már senki azt, hogy Esztike. Kevesen hívtak így, konkrétan csak ő. Hangja még valamelyest cseng a fülemben, ahogy a nevemet leírtam, de már ahogy korábban is említettem, csak az emlékek maradtak. 
Emellett a férjem is támogatom, mert míg én hamarabb kérek segítséget idegentől, ő nem igazán. Sajnos azon a szerdán ő a helyszínen volt este... A mai napig a fülében csengenek azok a bizonyos hangok, amiről csak később beszélt nekem, de tudom: őt is nagyon megviselte. 


Két hónapja még minden rendben volt. Esküvőre készültünk, keresztelőre, egy szuper balatoni utazásra. Két hónapja még beszélgettük a barátnőmmel mikor találkozunk, hogy az életük már jobbra fordul, talán ki lehet jönni mindabból, ami az elmúlt években körbeszőtte az életét. Nem. Összeomlott minden azon a szerdán. Elmentek. 

Köszönöm, ha elolvastad. Köszönöm azoknak is, akik mellettem álltak és érdeklődtek mindig a hogylétem felől. Bár, ne lett volna erre szükség, de igazán jól esett. Szükségem volt arra, hogy beszéljenek nekem arról, nem tehettem volna mást. Megtettem mindent, amit lehetett. Nem volt elég sajnos. 

Szóval köszönöm szépen. Nekem sokat jelentett az elmúlt időben egy-egy jó szó, kedvesség. 

Nem szükséges kommentelni, bármit nagyon köszönök. Ez most egy lelki poszt, amit önmagam gyógyítására is szántam. 

Becsüljétek meg az embereket magatok körül, mert az időnk véges. Örüljetek nagyon annak, amitek van. 

 Egyik kedvenc dalával búcsúzom, aminek ma már más értelme van.. Már együtt vannak, örökre. 

Minden jót, jelentkezni fogok!

Eszter