Halottak napi gondolataim

 


Lassan ősz végéhez közeledünk. A fákról már többnyire lehullottak a levelek, hűvösebbre fordult az idő, gyakrabban esik, hidegek a reggelek és az éjszakák. Elérkezett az az időszak, amikor már korán sötétedik, az ember elmélázik, kuckózik. 
Ősz vége a Halottak napját is elhozza. Azt az időszakot, amikor többen kilátogatunk a temetőbe, fejet hajtunk elhunyt szeretteink előtt, gyertyát gyújtunk. Mit gondolok erről? Mi jut eszembe? 
Fogadjátok gondolataimat. 



Temető

Egy emlékkép beugrik a gyermekkoromból, amikor a sírok között járkálva alkonyatkor a családdal gyertyát gyújtottunk. Akkoriban még a sírok szélére vagy a földbe dugtuk bele a gyertyaszálat, vagy csepegtettük a viaszt, hogy megálljon. Beugrik, hogy a gyufa megégeti az ujjamat, de akkor még apukám is ott állt, közösen emlékeztünk meg a nagyszüleimről.
Ma már apukámhoz is kilátogatunk. Ő is ott nyugszik, idestova lassan húsz éve, s fiatal tiniként másképp láttam mindezt, mint most. 

Sokakat elveszítettem. Az élet mellett a halál is belopakodott a bőröm alá, s gyakori vendég vagyok a temetőkben. Ez lett az én örökségem, mindaz, amit hoztam magammal. Gondoskodjak azokról is, akik már nem lehetnek köreinkben. Akik már nem ülnek le velünk az asztalnál, akik nem szólnak hozzánk, akik, a túlpartról figyelnek bennünket.
Mama ( aki a nagynéném volt) mindenre megtanított, amikor kisgyerek voltam. Minden szezonra volt teendő. Télen téliesítettünk, tavasszal a szebbnél-szebb virágokat ültettük, nyáron folyamatosan öntöztünk, ősszel pedig az árvácskákat választottuk ki, majd készültünk a Halottak napjára. S mi maradt rám? Mindez. 
Miután visszaköltöztünk a szülőfalumba a temető és az őseim gondozását én vállaltam. Nem teher, nem átok, számomra megnyugvás, ha tovább vihetem mindazt, amit tanultam és általam tovább élnek bennünk, és majd a kisfiamban. Többen vannak itt, kiknek sírját gondozzuk, s talán olyankor is mindig közelebb érezhetem magamhoz őket. Sajnos anyai nagyszüleimet nem ismertem, csak hallottam róluk. Mindig mindenki kedvesen, szeretettel emlegette őket. Szívesen nézegetem a fotóikat, néha olyan, mintha én is találkoztam volna velük.
 Apukámat korán elveszítettem, s bár az emléke szépült, mégis rettenetesen hiányzik az életemből. Egyetlen gyermekeként nagyon szeretett engem. A dédimamámat sem ismerhettem, de mégis olyan, mintha ő is valahogy velem lenne a róla mesélt dolgok miatt. Nagyon kemény élete volt, hiszen hamar megözvegyült, s egyedül kellett a négy gyermekét felnevelnie.
 Aztán ott van Mama, akinek az életemet, a nevelésemet köszönhetem. Akinek gondolatai, tettei bennem élnek tovább, s úgy érzem, örökké velem marad, egyenget. A személyisége belémivódott, és remélem ott fenn büszke rám. 
Szóval, amikor ott teszek-veszek, bizakodom, hogy örülnek. S most már kisfiam is segítkezik ezen tevékenykedésekben. Így hát, most, hogy közeledik a nap, amikor megtelik fényességgel a temető, mi is felkészítettük szépen azokat a sírokat, amik rám maradtak. Amiket vállaltam. Anyukám is kevesebbszer jár ki, s amíg én megtudom tenni, nekem fontos, hogy gondoskodhassak róluk. 

Tudom, és nem, nem akkor emlékezem meg, amikor ott állok a családtagjaim sírkövénél, hiszen mindennapjaimban is gyakran a gondolataimban vannak, ez valahogy más állapot. ű



A halál a részemmé vált

A cím kemény mondat. Ám sajnos kicsi koromtól kezdve tapasztaltam ezt, a gyászt, azt az állapotot, amikor ismét meg kell tanulni valaki nélkül élni. Amikor várhatóan vagy hirtelen kilép az életemből és keresem a kapaszkodókat, a kérdéseket, de a válaszok sajnos elmaradnak. Helyette marad a rengeteg emlék, a közös fotók, adott esetben videók. Ezek azok, amikkel még feleleveníteni tudom a szeretteim hangját, arcát. 

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Mindenki cipel valami nehézséget az életében, ki ezt, ki azt, ki pedig a rengeteg veszteséget. Gyakran eszembe jut, hogy vajon miért kapom ezeket a csapásokat? Miért veszítettem el már sok szerettemet? Sokak még negyven-ötven évesen is élnek a szülei, én apukámmal még az érettségimet sem tudtam együtt megünnepelni. A többiről nem is beszélve. 
Aztán itt van, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet, a húgát és annak gyermekét. Embert nem csapott arcon az élet, mint akkor engem. S bár erről több alkalommal leírtam a gondolataimat, nem tudom a mai napig megérteni, miért kaptam ezeket? Egy előző életbeli karma? Nekem ezeket kell tapasztalnom? Mindenesetre a barátaim halála érvágás volt az elmúlt években. Olyan fájdalom, olyan űr, amit soha nem tudok elfelejtni, soha nem tudok megemészteni, csak valahogy együtt élni vele. Azzal a tehetetlen, igazságtalan fájdalommal, ami éppen, hogy nem emésztett fel. 
Egyet biztosan tudok: ők olyannak szerettek, amilyen vagyok. Elfogadtak engem, a személyiségem, összetartottunk és érzem, boldogok, hogy Marci velünk van. Mi pedig csak annyit tudunk tenni, hogy őrizzük az emlékeiket. 


Tudom és érzem, hogy akik távoztak, valahol ott vannak minden napunk, minden percében. Óvnak, vigyáznak ránk és szeretnek. A gyász nehéz folyamat, s talán sosem ér véget, de az életünk megy tovább, mi pedig visszük tovább az ő örökségüket, tanításukat, szeretetüket, amely oly sokat tett hozzá a mi életünkhöz. A mai napig csengenek szavaik, nevetésük a fülemben. Vicces és megható percek villannak be szemeim előtt, s mosolyra húzódik a szám, mert ezt velük élhettem meg. 

S végül pedig a legjobb barátnőm sírjánál, a sírkövet minden látogatáskor megsimogatjuk. Tegnap is így tettünk, elköszöntünk. Marci is így tett, végig húzta kis kezét a hideg kövön, s integetett. Melegség és meghatottság járt át, szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Szeretnék egymást, ebben biztos vagyok. S valahol, talán egy másik életben, újra fogunk találkozni, és remélem lelkeink egymásra találnak. 


Az örök világosság fényeskedjék nekik!


Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Ismeretlen fordító)


2 Comments