2025 - Ilyen volt az idei évem

Tervek

Egyik sem volt éppen könnyű történet, de azt tudtam magamról: szeretem a kihívásokat.

A munkahelyi státuszomért kicsit ki kellett állnom. Határozottan próbáltam képviselni az érdekeimet, mert fontos volt számomra, hogy a régi, megszokott környezetemben dolgozhassak. Bár rengeteg változás történt, mégis ehhez ragaszkodtam a leginkább.
A második nagy cél a jogosítvány megszerzése volt, ami talán a legnagyobb kihívást jelentette számomra. Gyermek mellett végigcsinálni a KRESZ-t, majd a vezetési időszakot, egyáltalán nem volt egyszerű.

Közben pedig Marci fiúnkat is beírattuk a bölcsődébe. Határozott elképzelésem volt arról, hogy kihez kerüljön, és szerencsére ez teljesült is. Augusztusban megkezdte a bölcsődét.
Hihetetlen, nem? Nemrég írtam arról, hogy várandós vagyok, most pedig már átlépte a bölcsőde kapuját, és boldogan megy a csoportba minden egyes nap.

Sírás, nevetés, váratlan események, küzdelem

Ezek a szavak méltán jellemzik a 2025-ös évemet.

A jogosítvány megszerzése óriási belső harc volt számomra. A tanulás részével nem volt gond, a vezetés viszont egy igazi hullámvasút lett. Megéltem mélységeket és magasságokat, sokszor sírtam, máskor nevettem.
Volt, amikor azt hittem, hogy a legjobb formámat hozom, és volt, amikor úgy éreztem, egy kalap szar az egész. Nagyon érdekes, amit az ember ilyenkor megél – főleg akkor, ha közben a saját belső harcait is vívja.
Őszintén mondom: sokszor a saját magam ellensége voltam.
Ezen kellett felülkerekednem, miközben lelkileg már fáradt voltam, és nehezen tudtam kipihenni magam ebben az időszakban.

Mindez akkor történt, amikor a forgalmi vizsgámon vettem részt. A nagynéném nem mert hívni, mert tudta, hogy vezetek, és csak a véletlenen múlt, hogy épp akkor teljesen le volt halkítva a telefonom. Döbbenetes az ő halála is. Tényleg kijárt volna számára egy nyugodt időskor. Csak annyit mondtam a férjemnek: ha nem a vezetésre mentek az anyagiak, akkor koszorúkra.

A nyár végén megkezdődött Marci beszoktatása is, ami a vártnál is jobban alakult. Mivel ő nagyon alkalmazkodó és szociális kisfiú, tudtam, hogy rendben lesz minden. Az autó lett a kis jele, amit mindig boldogan mond. Szeret a csoportban lenni, örömmel játszik a társaival, és erősen ragaszkodik a kisgyermeknevelőjéhez is. Ma már az sem okoz gondot, ha összefutunk az udvaron, és látja, hogy én elindulok a „saját gyerekeimmel” a csoportomba. Egyetlen alkalom volt, amikor kiborult – és akkor én sem tudtam visszafogni a könnyeimet. Azt a helyzetet nem kívánom senkinek.

Viszont boldoggá tesz, amikor látom az alkotásait. Amiket hazahoz, vagy amiket csak kitesznek a falra, hogy megcsodálhassam. Gyakran lenézek hozzá alvásidőben is, és nézem, ahogy szunyókál.

Nagy könnyebbség, hogy egy helyen lehetünk.

A betegeskedés sajnos minket sem kímélt. Engem is, Marcit is leterített – őt többször is. A köhögésből nehezen tudtam kikúrálni, de most már talán az is rendeződik.

Anyaként visszalépni egy olyan közegbe, ahol korábban „csak” szakember voltam, furcsa kettősséget hozott magával. Már nem ugyanaz az ember tért vissza. Több lettem – anyává váltam, tapasztaltam jót és rosszat, veszteségek értek, érzékenyebb lettem és fáradtabb. Sajnos a két évem nem a nyugodt időszakról szólt, s úgy estem be szeptember elsején, mint egy kifacsart citrom. Nem így akartam, így sikerült. 

Eleinte kerestem a helyem. A ritmust, határaimat, azt, hogy hol végződik az anya, és hol kezdődik újra a dolgozó nő. Nem ment egyik napról a másikra. Voltak napok, amikor túl sok volt, amikor azt éreztem, hogy szétszakadok a feladatok között. Feszült voltam, nyűgös és tornyosult minden a fejem felett.  Teljesíteni a munkahelyen és itthon is minőségi időt tölteni, de a háztartással is foglalkozni, főzni.  Esténként pedig csak beájultam az ágyba. Nem volt idő elmélkedni, gondolkodni, túlagyalni. Aludtam. 

És talán ez volt a legnagyobb tanítás:

nem kell ugyanolyannak lennem, mint régen. Elég, ha önazonos vagyok.

Az idei év nemcsak új kezdeteket hozott, hanem veszteségeket is.

Olyat, amiről keveset beszélek, mégis fáj.

Egy hosszantartó barátság csendben ért véget. Nem veszekedéssel, nem kimondott búcsúval, hanem eltűnéssel. Ghostinggal. A másik fél egyszerűen kilépett, válaszok és magyarázat nélkül.

Sokáig kerestem magamban a hibát. Vajon mit rontottam el? Mit mondtam rosszul? Mit nem vettem észre időben? Aztán lassan megértettem: nem minden lezárás kap szavakat. És nem minden elengedés rajtam múlik. Mindez nem rólam szól. Talán egyszer megérti, hogy én igaz barátnak hittem, olyannak, akivel öreg koromban is megtudom tárgyalni a dolgaimat, de ez nagyon úgy tűnik nem valósul meg. Olykor dühöt érzek, aztán csalódottságot, szomorúságot. Nem akarok rágódni rajta, de még belém mar, hogy akkor fordult el tőlem, amikor a legmélyebben voltam. Ezt nehezen tudom elfelejteni. De tudomásul vettem... 

Ez az év megtanított arra is, hogy az emberi kapcsolatok folyamatosan változnak. Vannak, akik csak egy szakaszra érkeznek az életünkbe. Tanítanak, formálnak, majd továbbmennek. És bár fáj, nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevesebbek lettünk.

Ma már másként nézek az emberekre magam körül. Tudatosabban. Óvatosabban. De nyitott szívvel.

Megtanultam, hogy nem kell minden kapcsolatot görcsösen megtartani. Néha az elengedés is önszeretet.

Köszönöm nekik, hogy bármikor kaphatunk egy jó szót vagy kiönthetem a lelkemet nekik. Külön nagyon jó volt, hogy végre Ninaa-val is találkozhattam idén, azért jó pár éve megy a "Tanács"kozás, szóval itt is volt az ideje. Azt gondolom a Blogger Közösséget is ügyesen építgetjük, így itt is megszólítanám az olvasókat, csatlakozzanak egy szuper közösséghez, instagramon és facebookon is. Nagyon várjuk a még blogolókat. 

Na és egy kis statisztika: 
A blogot idén több, mint tízezren tekintették meg 91 komment érkezett.
A legtöbbet megtekintett posztom pedig ez lett: Write Tag Emília tollából- Harmadik felvonás