Tévedsz, hogyha azt hiszed a szerelem csak játék

Vagy lobogó fáklya, mely az ujjaidra ráég.

Együtt ülni, kéz a kézben, a kispadon este,

Sétálni a patak partján csillagokat lesve

Kedveseddel szombaton vígan táncba menni...

Tévedsz, hogyha azt hiszed a szerelem csak ennyi.

Nagy dolog a szerelem és hogy múlnak az évek

Még nagyobb lesz, meleg kendő, úgy betakar téged

Erő elszáll, szépség hervad, jön az ősz, a tél is

Aki szeret melletted lesz, megbecsül majd mégis

Az életet véges végig együtt kell leélni

Úgy válik el, mit ér a nő és mit ér a férfi

Jót és rosszat megosztani, kacagni és sírni

A szerelem dal, amelyet együtt kell megírni.

A vers, amit a legjobb barátnőm és egyben tanúm mondott el, amit azóta is sokszor olvastam. Hihetetlennek tűnik, hogy eltelt 1 év. Olyan egy év, amely óta házasok vagyunk: nem élettársak, nem járunk, nem barát és barátnő, hanem házasok. Házastársak. Olyan szó ez, ami hiába – tudom, nem változtat semmin – mégis nagy a hangsúlya. Egy éve ilyenkor hatalmas izgalommal vártuk, hogy kimondhassuk azt a bizonyos igent, szűk családi, baráti körben. Azóta is nagyon hálás vagyok mindenkinek, sokat köszönhetek Nekik.

Azóta az életünk töretlen. Eleinte a bemutatkozással, aláírással akadtak problémáim. Hogyan is írjak alá? Az irataimon átírassam a nevem? Ez főleg a bankban volt kérdés, mert ott annyira nem szükséges átíratni a kártyát, én pedig úgy döntöttem, hogy nem kell. Telt – múlt az idő, aztán már zavarni kezdett, ha nem úgy van leírva a nevem, a bemutatkozásnál is próbáltam figyelni, hogy érthetően mondjam el az illetőnek ki is vagyok, de szerintem ez a legtöbb esetben sikerült is. Legutóbb is a leánykori nevem volt leírva az aláírásnál, kikértem magamnak, hogy mért így kell aláírnom.  Tényleg egy év, mire az ember megszokja a változást. Nem csak a bemutatkozás okozott problémát a számomra. A páromat nem szeretem se nem páromnak hívni, se nem másnak, ha valakivel beszélek róla, de legfőképpen, most, hogy változtak a dolgok, férjemnek. Sokszor, ha beszélgettem valakivel, direkt próbálgattam a mondataimba becsempészni, hogy a férjem, próbáltam meghallani a saját számból, hogyan is hangzik. Márpedig a férjem, csak én vagyok olyan kattant, hogy ezt is szokom. Egy hete beszélgettem egyik szomszédommal, akinek így vezettem fel, hogy a férjem, akkor is úgy felfigyeltem rá, hogy hangzik, mert még tényleg olyan hihetetlen számomra, hogy A Férjem!

Mi Misivel azt hiszem nagyon egymásra találtunk. Már korán tudtuk, hogy össze fogunk házasodni, együtt akarjuk leélni az életünket, azóta is gyakran megjegyezzük, hogy mi biztosan együtt fogunk megöregedni. Szerintem ez így is lesz, ha minden jól megy. Jóleső érzés, hogy hasonlóan gondolkodunk, néhol az életutunk is hasonló, támogatjuk, segítjük egymást. Ő kiegészít engem, én őt. Néhol felnyitjuk egymás szemét egy-egy dologban vagy előre toljuk,  és reális képet adunk, mire akar vállalkozni a másik. Folyton kikérem a véleményét az írásaimról, de ő is mindig megkérdez, ha valamiben nem tud dönteni.
 Az esküvő óta sincs ez másképp, igyekszünk fenntartani a harmóniát, de nyilván sehol sem fenékig tejfel minden. Néha-néha akadnak összezörrenések. Nehezen tudom szó nélkül hagyni, ha valami nem úgy sikerül vagy, ha igazam van valamiben és azt nem adják meg. Mivel elég  talpraesett vagyok, vannak olyan témák, amikben reálisabban látom az adott helyzetet. Szerintem azért emiatt is működünk jól.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy a legnagyobb mélypontnál sikerült megbeszélnünk mindent és nem adtuk fel az első kudarc alkalmával. Szerintem ez a legjobb ami történhetett, hiszen fontos, hogy amikor kicsit kezd kicsúszni a talaj, tudjunk egymás felé úgy fordulni, hogy azt mindketten megakarjuk oldani, hiszen együtt akarunk maradni. Manapság sokan hamar feladják az első rosszabb élmény alkalmával, de azt gondolom, adni kell esélyt a másiknak.

Azon felül nyilván csiszolódni kell egymáshoz mindig, hiába vagyunk már több éve együtt. Olyan bagatell dolgok, mint a wc ülőke, a vécépapír, a ruhák szennyesbe való dobása nem foglalkozom/unk, hiszen ezek olyan alapvető dolgok, amik szintén összeszokás kérdése, mindannyian tudjuk a dolgunkat. Abszolút nem zavaróak, ha nem úgy történik valami,  vagy hozzá lehet szokni, néha-néha oda lehet bökni szurkálódásképp. Hiszen kinek nincs valamilyen rosszabb szokása? Elkezdeném sorolni a sajátomat, lehet nem lenne elég egy oldal. Neem –neem. ;-) 

Természetre alapvetően mások vagyunk, én kissé hebrencs, míg ő nyugodtabb, én megmagyarázom, ő megsértődik és szótlan, később robban. Én hirtelenebb vagyok, ő nem. Elég gyors az észjárásom, átlátok mindenen, jó megérzéseim vannak, ezáltal előttem eltitkolni nem lehet semmit. Így derült ki az is többször, hogy – amikor eltervezte, hogy leszokik a cigarettáról és véletlenségből, mégis elszívott egyet – elég volt rá néztem, hogy tudjam mi történt. Nagyon jól ismerjük már ahhoz egymást, hogy bármit eltitkoljunk, bár nekem szerintem jobban megy, hiszen pár éve a szülinapjára is tök jó meglepetést szerveztem.

Nos, befejezvén a kis utazást a mi életünkbe, a házasságba, hiszem, hogy jól döntöttünk. Mindig poénkodunk, hogy váljunk el és házasodjunk össze újra, hogy megkapjuk a házasok kedvezményét, de nyilván nem fogunk. J  Mikor többszöri kudarcom volt a pasik terén, mindig arról ábrándoztam, hogy jön egy olyan aki tényleg az igazi lesz, azt valahogy tudja az ember. Nos, rögtön tudtam. Akkor, abban a pillanatban, amikor találkoztunk. Lehet írtam már, akkor találkoztunk először, amikor felköltöztem és este elmentünk egy helyre. Ő megkérdezte, hogy van anyukám, hogy viseli azt, hogy eljöttem otthonról. Számomra ez annyira megragadt és a mai napig emlékszem a jelenetre. Akkor ott jó érzéssel töltött el, hogy ennyire érdeklődik, hiszen előtte csak az interneten beszéltünk egymással. A házasság szerintem még több megértést, összhangot, együttműködést, kölcsönös tiszteletet és becsületet és feltétlen szeretetet hozott magával.

Bízom benne, hogy hosszú évek múlva hasonlóképpen fogom gondolni, jóleső érzés volt ezt olvasni majd.

Azért írtam le mindezeket, hiszen sehol sem minden fenékig tejfel, nem mindig minden happy és felhőtlen. A problémákat, a gondokat együtt kell megoldani, ahogy a jó dolgokat is együtt megélni.

Az lenne csak a tanácsom mindenki számára, hogy ne adják fel az első kudarc alkalmával, próbáljatok a dolgok mögé nézni, kívülállóként szemlélni a szituációt.

Az egyik fogadott mamám szavaival zárnám a bejegyzésem: sose ne feküdj le haraggal. Ezt pedig én igyekszem tartani, hiszen sosem tudhatjuk. Fogadjátok meg J

Szép hétvégét 

Eszter