Sziasztok!
Most a megszokottól kicsit eltérő témában érkeztem, de mivel az annoi MINDIG LÉGY BOLDOG oldal azért jött létre, hogy tanácsokkal segítsük az olvasót illetve saját életünkön keresztül is lássák, nekünk is ,ezúttal aztán nekem is vannak olyan dolgaim, amikkel mások esetleg tanulhatnak belőle.
Ez a bejegyzés hetek óta érlelődik bennem. Lehet eddig nem volt kedvem, nem is gondoltam bele ebbe ennyire, de mostanság egyre jobban foglalkoztat.
Aki ismer és olvas tudhatja, hogy mennyire barátkozós vagyok, mennyire szeretem a társaságot, sok barátnőm is van, igazi megbízható barátnőmből azonban kevesebb, akivel régóta tart a barátság. Három azaz három legjobb barátnőt mondhatok magaménak, amiért nagyon hálás vagyok, ezen felül tényleg többel is nagyon jóban vagyok, de a három legjobb az, akivel napi szinten illetőleg tudom, rájuk mindig számíthatok. Igazán sokat jelent ez nekem, főleg az, hogy kölcsönösen megbízunk egymásban, testvérként szeretem őket, annyira szoros a viszony, hogy szerintem ez is jóban-rosszban kitartunk egymás mellett.
A probléma aztán ott kezdődik, amikor egyikünk párkapcsolatban van. Higgyétek el, amikor én összejöttem a párommal, eszembe sem jutott elhanyagolni a barátnőimet, sőt, ugyanolyan jó maradt mindegyikükkel a kapcsolatom, ahogy eddig. Nyilván az a tény, hogy elköltöztem otthonról nagyot nyom a latban, de ettől függetlenül sosem hanyagoltam egyikőjüket sem. Boldogan osztottam meg az élményeimet, ahogy tudtunk találkoztunk. Azonban most végtelenül el vagyok keseredve.
Azt hittem a mi barátságunk örökkön örökké fog tartani, azt, hogy az idősek otthonában együtt lapozzuk majd a magazinokat. Most érzem azt, hogy teljesen eltávolodtunk egymástól. Azt érzem, hogy nincs szüksége már rám, nem vagyok talán fontos neki, de ezt nem merném kijelenteni. A pasija egy tuskó. Sajnos ezt akárhogy szépítjük nem tudom másképp leírni.. Egy lekezelő, beképzelt, nárcisztikus fickóról beszélünk, aki ahogy tudta megbántotta, higgyétek el ezt ugye mindenki látta, csak ő nem. Bár azt is tudom, hogy ilyenkor ezt egy kívülálló jobban meg tudja ítélni, de végre mire oda jutottunk, hogy elhagyta, azon kaptam magam, hogy megint összejöttek. Nyilván én azt gondolom, hogy kutyából nem lesz szalonna. Én mindig hívtam őt ennek ellenére, keresem többet, kijelentem csak én, mint ő engem. Az egy dolog, hogy facebookon ír, amikor kedve tartja, állítása szerint hanyagolni akarja, mert sokat lóg ott, de attól még az emberrel lehet beszélni. Ott a telefon például. Nem mondom, hogy bennem nincs hiba, de ami a szívemen a számon és én mindig elmondom amit gondolok is neki, néha lehet nyersen, de őszintén. Azt látom a kapcsolat erősen befolyásolja őt, a másik pedig, hogy elhanyagolja a barátait, köztük engem. Én már őt nem is zavarom, el is mondtam neki, bár eléggé bosszant, hogy nem értem a miérteket. Persze változunk, már nem azok vagyunk, akik régen, de ettől függetlenül ennek nem kellene így lennie.
Nem panaszkodni szerettem volna, felhívni a figyelmet arra, hogy akik az ember mellett állnak, a rosszban is, jóban is akkor is lehet velük törődni, amikor mondjuk párkapcsolatban élsz. Persze tisztelet a kivételnek. Azt gondolom, hogy néha sajnos őszintének kell lennünk azzal az emberrel, akit szeretünk, akkor is ha fáj. Volt, hogy én is kaptam már hideget-meleget, ami visszarángatott a földre, de ez így van rendjén. Viszont, mikor már lehet egy teljesen idegen ember bevonása szükséges ahhoz, hogy tudj a barátnődön segíteni, már el kellene gondolkodni hol merül fel a probléma.
Sajnos, egyre inkább azt érzem, hogy lefele szálló ágban van a barátság, a legutóbbi hónapban volt, hogy több, mint fél hónapig nem írt, nem keresett, nem válaszolt az üzenetemre. én pedig megmakacsolva magam nem írtam és nem is írtam.
Szerintem aki esetleg hasonló helyzetben van gondolkodjon el, mi is folyik a környezetében.. Én vagyok annyira a barátnőimmel, hogy próbáljuk és igyekszünk is megbeszélni a dolgot, másfelől ezen barátnőmet nem szeretném elveszíteni, hiszen mégiscsak gyerekkorunk óta a legjobb barátságban vagyunk. Azonban van egy pont miután nehezen értek meg dolgokat, nehezen tudom megérteni azt, hogy míg én keresem őt, ő miért nem? Engem leginkább ez keserít el, nyilván mindannyiunknak rengeteg a dolga, feladata, még egyenlőre nem tudom mi lesz a jövőben..
Ha gondotok van, ne tartsátok magatokban Ti sem, érdemes minden problémát megbeszélni.
Ezt tudom Nektek javasolni, a kommunikáció nagyon fontos, főleg ha számotokra szeretett emberről van szó!
"Nagyra becsülöm azt a barátom, aki időt talál számomra a naptárában, de még jobban szeretem azt, aki elő sem veszi a naptárát, ha rólam van szó." (Robert Brault)
„Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás, csak visztontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.”
“A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget. Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.” (Ingmar Bergman)
Szép estét!
1 Comments
Ezt már én is átéltem. Nem egyszer. Most is egy ilyenben vagyok. Bár a pasijáról nem mondhatom azt, hogy jajj de utálom, mert amúgy tök jófej, csak a barátnőmmel annyira eltávolodtunk már, hogy az hihetetlen és már belefáradtam, hogy én akarok összeröffenni. Úgyhogy azt hiszem hagyom, egyszer talán rájön, hogy már nem vagyok ott neki.
VálaszTörlésSajnálom egyébként én is, bánt is, de nem tudunk velük mit csinálni :|