2022 - Évösszegző

Sziasztok!

Nagyon fogynak a napok, hiszen lassan itt van 2023. Ismét eltelt egy év, 12 hónapot tudhatunk magunk mögött, megannyi érzéssel, emlékkel, tanulással és ilyen-olyan vesztességgel. Lehet így vagy-úgy, de az elmúlt 365 nap eseményei nem múlnak el. Mindenki visz magával egy csokorral abból, ami az idei évben a legfontosabb tanulság volt számára. 

Ne higgyétek, hogy havonta leírom mindazt ami történt velem. Azt sem, hogy pontról-pontra megosztom azokat az eseményeket, amelyeket megéltem. Nem, nem lesz ez sem. Tudjátok, ez nem az a blog. Itt érzésekről lesz szó, arról, hogy mi változott és mi az, amiről úgy gondolom be kell számoljak. 

Kezdenék egy idézettel, ami ma jött szembe velem. 

"Vesztettünk. Sokan sokat. Sokan a Mindent vesztették el. Ez az év is tele volt megannyi könnyel, tele volt számtalan imával és olyan, de olyan sok feladom érzéssel. Mert vesztettünk. Sokan sokat. Sokan a Mindent vesztették el. 

És majd jön egy következő év és oly sokan kérik majd azt, hogy újra éljenek egy ölelést, egy csókot, a  némaságot, amikor nem szóltunk, de tudtuk, ott volt. 

És tudom, hogy mi magunk is milliószor haltunk már bele annyi mindenbe. De itt vagyunk. És reméljük, hogy ami ma még őrjítően fáj, holnap talán enyhülést tartogat. Hisszük, hogy az út, amire ráléptünk talán végre járható. Hogy a kar, ami most átölel, örökké és azon túl is véd majd. Hogy talán nem lesz több könny, nem lesz több fájdalom, hogy egyszer majd begyógyulnak a sebek és újra hinni tudunk majd. Önmagukban. A másikban. Az életben. Az igazban."

 (Todorovits Rea)

Az évet nagy bizodalommal kezdtem. Jobbnak, fontosabbnak, hálásabbnak éltem, meg, mint az előzőt. Ugyan már kilábalóban voltunk mindenből, azonban kellett egy apró kis reménysugár, amely elhiteti, hogy tényleg vége, tényleg jóra fordulhat minden és az egyetlen élő szülőmet még magamhoz közel tudhatom. Csúnya és rettegett volt a 2021-es év, s bár én sosem kedveltem a páratlan éveket, most mégis bizodalommal indulok neki 2023-nak. 

Bár eddigi életem során a páros számok nem voltak kegyesek hozzám, a 2022, inkább a lecsillapodás éve volt számomra. A pszichológusi konzultációk sorra követték egymást, ezek pedig erőt adtak nekem a mindennapokhoz, ahhoz, hogy felismerjem a bennem meggyűlölő rejtett borzalmakat, tragédiákat, a felszínre erősen törni akaró komoly érzéseket. Higgyétek el, ez volt a legnehezebb. Felszakítani azokat a sebeket, amelyeket elástam, amelyekről tudni sem akartam és, amelyekről azt hittem, valahol az én bűnöm. De nem! Gyerekként az ember alkalmazkodik a meglévő helyzetekhez, hiszen nem tudja, hogy az rossz, mert csak ahhoz szokott, ami volt. Hibát keres magában, pedig tulajdonképpen semmi rosszat nem tett. Nos, valahogy én is így voltam. Tudtam, hogy le kell raknom a súlyos köveket ahhoz, hogy tiszta jövőm lehessen. Emlékszem egy május végi konzultáció alkalmával, amelyet végig sírtam, olyan mélyen voltam, hogy régen volt már ennyire erős érzelmi impulzus rajtam. Akkor ott visszakerültem a múltamba, minden ami történt egy napon szakadt rám, ez pedig egész hétvégémre kihatott. Emlékszem, a pénteki napon közösen sírtunk a kolléganőmmel a gyereknapon, amikor elmeséltem, hogy az előző esti konzultáción mennyire padlóra kerültem. Ez viszont ahhoz kellett, hogy rájöjjek, mennyi mindenről rosszul gondolkodtam. Meg kellett rágnom, fel kellett dolgoznom, meg kellett gyászolnom és legfőképpen tudatosítani kellett bennem azt: NEM VAGYOK HIBÁS. Kemény volt. Minden egyes perce, érzése, kemény volt. 

Sokat tanultam ebben az évben magamról, az emberekről, a hozzáállásokról. Meguntam a kisded játszmákat, még bátrabban merek kiállni a véleményem mellett és már nem érdekel ki mit gondol rólam. Ehhez lehet, hogy kellett a pszichológusom Viki és a 30. életévem is. 

Mert bár én forever young-ként élem a világom, azért őszintén bevallom ez a 3X mondhatni majdnem meg sem kottyant. Féltem tőle, de ha akartam, ha nem ideért. Jó volt 20-asnak lenni. De bátran felvállalom, hogy 29 éves vagyok :D Na, viccet félretéve, néha még mindig gondolkodnom kell az életkoromat illetően, de a 30. sem olyan vészes. 
Az évtől viszont picit sokat vártam, de -nálam pláne - a jó dolgokhoz idő kell, úgyhogy nem siettetek semmit már. 

Az azonban megemlítendő, hogy végre jelentkeztem barátnők unszolásásra egy regényíró pályázatra márciusban. Sajnos eléggé szivatós volt a történet, mert az eredeti kihirdetés helyett, szinte 5 hónapot kellett várni arra, hogy a végső döntés megszülessen. Szomorú vagyok, mert tudtam, mennyire rosszul fog érinteni a döntőből való kiesés, - ráadásul kategóriánkénti két nyertesből is csak egy-egy lett - de mindenki olyan kedvességgel fordult felém, hogy a bánatomon sokat segített. Köszönöm mindenkinek, a családomnak, a barátoknak, a kollégáknak a támogatást, hiszen a regényem, amely először vett részt ilyen nagy megmérettetésen, a döntőig menetelt. Hihetetlen érzés, ha belegondolok, és nagy visszajelzés, hogy nem az első körben lett kidobva a regény. Ugyan fáj, szomorú is vagyok, de mellette boldog is, mert tulajdonképpen jó úton haladok. Első pillanatokban nagyon meg voltam borulva a fáradság, a katasztrófális munkaundoritiszes kolléganők miatt,  így a regényíró pályázat híre padlóra küldött, de már boldog vagyok, és írom a következő sztorit. :) Nem fogom feladni, ezt soha. 

Az idén azért szép helyekből, természetközeliségből sem volt hiány. Élvezhettem a Balatonnál a felkelő, és a lenyugvó nap fényeit, a folyóban úszkáló boldog Palikát, a  friss levegőjű hédervári birtokot, de koncerteken is nagyokat buliztunk, és próbáltuk elengedni a mindennapi fáradalmakat. 
Rengeteg munkánk eredményeképp a házunk is kicsinosodott, most már talán csak finomítások kellenek. Megtanultam értékelni még jobban, amim van, kiállni az érdekeinkért, az érdekeimért. Adni, adni és adni. Támogatni, segíteni, jót cselekedni, rájönni mindarra, ami a szívem nyomja, elengedni a sérelmeket, de a munkát se ártana, mert a túlhajszoltság feszültté tesz. 

Boldog vagyok viszont amiatt, hogy olyan sokan állnak mellettem/mellettünk. Megbecsülnek, segítenek és szeretnek minket, ami nekem nagyon sokat jelent. A támogatás, az olykor "fenékberugdosás" vagy a "lelkifröccs", mind-mind örömmel tölt el, mert tudom, van aki törődik velem, velünk. Ezért pedig nagyon hálás vagyok. 

Nem tudom mit hoz a jövő. Több fronton elhatározásra jutottunk, de erről majd később, bár én hiszem, hogy a fentiek szeretnek minket annyira, hogy megsegítenek. Ha nem, hát akkor van egy másik verzió. Mi viszont tudjuk, mit akarunk az élettől, azt is, hogy az élet mit akar tőlünk. Lehet, hogy a változásé lesz 2023-, lehet, hogy nem, de egyre inkább bennem van valami tettrekészség, valami menni akarás, de ha elég bátor lennék, nyugat fele kacsingatnék. De ez egyelőre csak egy álmodozás.  

Álmodozni márpedig kell. 

Köszönöm, hogy idén is megtiszteltetek figyelmetekkel, olvastatok és követtétek a lelki évődéseim, gondolataim, jövőre is ugyanerre számíthattok. 

Köszönöm a sok-sok kommentet, jó tanácsot, segítséget, kedvességet. Hálás vagyok, hogy a blogger világ ilyen jó kis csapatot kovácsolt, örülök, hogy megismerhettelek TITEKET! 
Illetve a régi csapatnak, akikkel továbbra is jó kapcsolatot ápolunk, a bétámnak és lelki hasonmásomnak, Andinak, aki rengeteget segít a regényeimben, és nem mellesleg szinte ugyanúgy gondolkodunk mindenről. Klaudiának, akivel szintén hasonlóak vagyunk, mindenféle tekintetben és Ninaa-nak, aki mindig összekovácsolja a csapatot és nem mellesleg lassan ezer éve ismerjük egymást. Köszönöm ezúton is a közös munkát. 

Egyszóval nagyon -nagyon köszönök mindent. 

Bízom a jobb esztendőben! 

CSODÁS, ÖRÖMTELI, EGÉSZSÉGBEN, MINDEN JÓBAN GAZDAG BOLDOG ÚJ ÉVE KÍVÁNOK MINDENKINEK

Eszter