#170 ~ Amikor csak te tudod mi van mögötted...

 Sziasztok!

Gyakran szoktátok kérni, a személyesebb, lelkisebb témájú posztjaimat, aminek nagyon örülök és köszönöm, hogy olvassátok ezeket a bejegyzéseimet, mert higgyétek el, sokat jelent. Abból a szempontból, hogy bizalmat szavaztok nekem egy-egy írásom kapcsán és talán valaki olyan is olvassa, akinek nagy szüksége van rá. Mert nem mindig csak, kifejezetten azért csinálom, hogy kiírjam magamból a bánataimat, hanem mert, szeretnék utat mutatni. 

Most igazából egyfajta megemlékezős írással készültem a barátnőmről. Arról az emberről, aki nagyon sokat jelent(tett) a számomra, s akinek elvesztése borzasztó, rettentő arculcsapásul ért. Voltam már padlón, de ez még annál is rosszabb volt. 

Három évvel ezelőtt nem tudtam beszélni arról mi is történt azon a július 27-ei estén, aztán 30-án. Nem akartam semmit mondani, mert olyan volt akkor ez, abban az időben, mint egy szörnyű rémálom. Most is az, de a fájdalom annyiban gyengült, hogy most már tudok róla úgy beszélni, hogy nem török ki zokogásban. A sírás akkor jön el, amikor egyedül vagyok, nézem a közös képünket a vitrines szekrényben és látom, mi történt az elmúlt évtizedben. Igen, mert mi 2006 óta elválaszthatatlan jó barátok voltunk, s a teremtő csak 12 évet adott nekünk. 

Az embernek vannak barátai, de ilyen, ennyire a legjobb nem igazán van több. Testvérekként szerettük egymást, tudtuk, hogy a másik mindig ott van, teljes mellszélességgel voltunk mindig egymás mellett. Ha azt kellene mondanom, ő egy földre szállt angyal volt, én pedig a két lábban a földön álló típus. Aki makacskodott néha, megmondta a frankót stb. Ugyanakkor mindent együtt tudtunk megélni, s ez volt szerintem a legfontosabb. A barátnőm három éve ment el, oda, ahol már semmi sem fáj, ahol békesség és nyugalom van, ahova csak az ilyen angyalok mennek, mint ő. Ha valaki említi, hogy három év, mélyen magamba nézek és rájövök, mintha csak tegnap történt minden. Nem megy az idő, ha rá gondolok. 

A barátságunkban, ahogy említettem mindent megéltünk, de legfőképpen a párkapcsolatokat. Amiből neki kijutott. Nehezen veszem rá magam arra, hogy mindenről pontos képet tudjak adni, mert rengeteg minden történt, ami végül a tragédiához vezetett. Nem is szeretném kitálalni, egyszerűen tudnotok kell, hogy nagyon hosszú és borzasztó lelki út volt ez neki, és mindannyiunknak. Az, hogy ő szeretett valaki olyat, aki nem becsülte, sőt, sikerült az önbecsülésével is játszania, olyan volt, amit csak nehezen érthetnek és tudhatnak. Egy -akkor még fel nem ismert - nárcisztikus férfi mi mindent tud tenni egy olyan lánnyal, mint az én barátnőm volt. Aztán, ha kilógott a lóláb, könyörgött. És ez végig egy körforgás volt. Többen álltunk a barátnőm mellett, akik folyton biztattuk, hogy meg kell vele szakítani a kapcsolatot, terveket találtunk ki, esetleges opciónak, hogy sikerüljön felejteni, de valami olyan volt kettejük között, amit nehezen tudnék leírni, pedig eléggé benne voltam abban, amik azokban az években történtek. 

Kezdettől fogva láttam, hogy valami nem stimmel, de biztosan tudjátok milyen az, amikor megakarod magyarázni egy full szerelmes nőnek az ellenkezőjét. Hittem benne, hogy nem lesz igazam a sok szarság ellenére, aztán, hogy megváltozik. Az ilyen nem tud. Képtelen. Ujjai köré csavarja, majd végül azt tesz, amihez kedve tartja. 

Arra szeretnék rávilágítani, hogy figyeljetek oda a körülöttetek élőre, élőkre. Fontos, hogy finoman, de támogatást adjunk az olyan személyeknek, akik nem veszik észre a rajtuk uralkodó szörnyet. Ebből pedig csak ő tud kilépni úgy, hogy fix elhatározással, teljesen kilép az ilyen kapcsolatból. Nincs megbocsátás, újrakezdés, hanem a saját lelki világát kell rendbe tennie ahhoz, hogy új és jobb élet tudjon következni. 

Amikor a barátnőm meghalt, a poklok poklát éltem meg, azt hittem nincs kiút és a  gödörből sem bírtam felállni. Van egy idézet, amit egy-két éve találtam, s ez pontosan mutatja azt, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy az évfordulója napján ne bőgéssel töltsem a napom.

Szent Ágoston: Ne sírj azért mert szeretsz 

A halál nem jelent semmit.

Csupán átmentem a másik oldalra.

Az maradtam, aki vagyok

És te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk,

Azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven,

Ahogy mindig hívtál.

Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,

Ne keress új szavakat.

Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,

Folytasd kacagásod, nevessünk együtt

Mint mindig tettük.

Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.

Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is

Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.

Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.

A fonalat nem vágta el semmi,

Miért lennék a gondolataidon kívül…

Csak mert a szemed nem lát…

Nem vagyok messze, ne gondold.

Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

Meg fogod találni a lelkemet és benne

Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.

Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,

És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

 

Három évvel később azt érzem, hogy nehezen tudom feldolgozni mindazt, ami történt. Voltam igen szakembernél is, de valami olyan tört meg bennem, amihez még biztosan nagyon sok idő kell. Nem mondom, hogy sosem nevetek, sosem vagyok boldog vagy épp jó kedvű, mert szoktam, de más lettem. Másként látok dolgokat, másként élek meg dolgokat. Ugyanakkor becsülöm amim van, amim maradt. Sokat gondolkoztam, most, hogy szabadságon vagyok, mert bár tudjátok - aki olvas engem - mennyire lelkis vagyok, rájöttem, kicsit el kell engednem mindent, ahhoz, hogy valaha is fel tudjak szabadulni. Sok minden történt egyszerre az elmúlt években ahhoz, hogy egy csapásra tudjak változni, mégis most úgy érzem, hogy folytatnom kell az életemet. Meg kell próbálnom megtalálni a régi önmagamat, ami ugyan nem lesz egyszerű, de... megpróbálom.

"Drága Egyetlen Barátnőm! 

Bár tudom, és remélem, minden lépésemet követed, figyelsz merre haladok az utamon, ettől még nagyon hiányzol és borzasztóan rossz, hogy nem vagy velünk. A nevetésed, a viccelődéseink, az órákon át tartó telefonálások, a közös séták, a bulik. Mennyi minden várt volna még ránk, meg persze az ígéretünk, hogy idős korunkban majd JOY magazint olvasva fogunk az idősek otthonában ücsörögni. De hiszem, hogy még találkozunk és remélem megkínálsz egy jó kávéval majd. " 

Kérlek benneteket, figyeljetek oda a rokonaitokra, barátaitokra, még, ha tévedtek is, fontos, hogy felnyissuk az illető szemét. Lehet, hogy eleinte majd nem hisz neked, de végül biztosan belátja, hogy igazat mondotok. 

A mai napi megemlékezésemet egy kedvenc dallal zárnám... tudom nem az a tipikus, viszont nekünk világ életünkben sokat jelentett ez a dal. Egyrészt közös kedvencünk volt, másrészt pedig imádjuk Enrique Iglesiast, akit azóta nem hallgattam, amióta a barátnőmet elvesztettem. Szóljon most oda fentre is! 

Bármilyen kérdésetek van, írjatok, szívesen segítek, ha csak egy levelezéssel, de kereshettek :) 

Elérhetőségeim: 

📸Instagram: @mczesther

📧Email: mindiglegyboldog1@gmail.com