Várandósság megélése

Sziasztok!

Először is, hálásan köszönöm, hogy szavaztatok instagram sztoriban. Másodszor pedig az elmúlt hetekben nagyon szerettem volna írni, de valahogy kicsit ihlettelen voltam. Most ismét van pár poszt a fejemben, amit szeretnék megosztani veletek, de mindent fokozatosan. 

Szóval a várandósság megélésére esett legtöbbetek szavazata. Tegnap sokat gondolkodtam, hogy milyen minőségben írjak erről, de mint tudjátok az őszinteség híve vagyok, illetve a cukorszirup nem az erősségem és nem is történik semmi cukros velem, de picit más megvilágításból szeretnék írni mindarról, ami zajlik bennem. Kezdjünk bele. 

Megtanultam, hogy az élet nem fenékig tejfel

Ma reggel úgy keltem, hogy a szemléletemet, a mélyebb gondolataimat, a (nem csak) rózsaszín ködöt, az elvárásaimat fogom megosztani veletek, azt az oldalát, amiről sokan nem beszélnek, írnak. Ahogy korábban, pár poszttal ezelőtt is elmondtam, nem erről fog szólni minden, nem fog átalakulni baba-mama oldallá a blogom, de mivel most ez az élethelyzet van, erről tudok beszámolni Nektek. 

Fussunk picit vissza az időben: amikor én a gyermekvárásról álmodoztam, mindig úgy képzeltem, hogy egy szép, nyugodt, harmonikus terhességem lesz, minden kialakulva körülöttünk, happy, sunshine. Szépen növekszik majd a gyermek, olvasok, regényt írok. Igen.......

Nos, ebből tulajdonképpen semmi sem valósult meg. Oké, tudtam, hogy lehetnek rosszullétek, de, hogy ennyire ramatyul legyek, az azért nem volt belekalkulálva. Iszonyat utálok rosszul lenni, de ilyen hosszútávon, meg végképp. Konkrétan a hetedik-nyolcadik héttől, mindenféle éhségérzetem megszűnt, majd jött a teljes sokk, reggeltől -estig tartó hányinger. Erőtlenség, letargia, rosszkedv, vegetáció. Előjött a nyugtalan láb-szindrómám, éjjelente gyakran látogattam a mosdót, keveset aludtam. Szinte semmiféle tápanyag nem ment le, hosszú hetekig kalácson éltem, ami néhány szeletet jelent. Tudom, tudom... vannak ennél rosszabb szituk, de nagyon rosszul éltem meg, amikor már hetek óta erőtlen voltam és csak a Pretty Little Liars összes évada jelentette számomra a boldogságot. Ha pedig úgy voltam, délután háromkor bőgtem, mert arra ment ki az összes erőm, amit a napba szenteltem. Kb úgy néztem ki, mint egy csöves. Mondjuk ez volt a legkisebb gondom. Szóval az idilli álmaim már itt fuccsba mentek, a kilók meg olvadtak. Hiába mondta a doki, hogy 160gramm szénhidrát diétát tartsak, tök mindegy volt, enni úgysem tudtam, kilenc kiló pedig lazán leugrott. Emellett a migrénem havonta előkerült, amire ugye nem kaphattam be apranaxot, sem cataflamot, ez még inkább megnehezítette az életemet, mert a előfordult, hogy a wc fölött görnyedtem. Mindez tartott a 16.hétig kb, de folytatódott a gyomorégéssel és a savval. 

Aztán jött a tavasz éééés ugye ennek végkifejlete a KÁLVÁRIÁNK posztom. Akartam én írni, olvasni, de nem volt kedvem. Utáltam itthon, bőgtem, bezárkóztam, mint egy remete, vártam, hogy sötétedjen és csend legyen. Ez leginkább akkor volt, amikor a férjem délután dolgozott. Ha fél3-kor hazaért, akkor általában elmentünk itthonról, hogy az idegrendszerem még bírja. Aztán jött, hogy oké, itt a vége a falunkkal való kapcsolatnak, költöznünk kell. 

A hetek, hónapok telni kezdtek. Feszültség lett számunkra az is, hogy vajon el tudunk e költözni a baba születéséig? Ha mindezt idáig végig olvastátok, akkor joggal jelenthetem ki, hogy a hócipőm kivan, és semmi szépséget nem éltem meg, azon kívül, hogy mozog a pici. Ebből kérlek ne azt szűrjétek le, hogy nem örülök a gyereknek. Mert ez természetesen nem igaz, - az már inkább, hogy kezdetben kissé megrémített a helyzet - viszont mindez a sok sz@r, ami körül vesz minket, nem éppen a legjobb időben következett be. Ugyanis, mindig van valami... Legalább szegény kisbaba szokja már a méhben, hogy a mi életünk aztán rohadtul nem egyszerű. 

Anyaság kérdése 

Nagyon büszke voltam mindig magamra, hogy mekkora előnnyel indulok majd a gyerek kérdésben, mint bölcsődei dolgozó. Igen tapasztalt vagyok, a magam tíz évével, igen... bizonyos pontokban. Egyre többet gondolkodom azon, hogy mi fog történni akkor, amikor ez a gyermek kívül lesz. Ki vagyok én, és ki leszek akkor, amikor már érte felelek? Kukába a tíz év bölcsődével, tapasztalatnak igen jó, de ott már a saját gyermekemért kell majd megtennem mindent, amit én úgy gondolom, hogy jónak látok. 

De mi a francot látok jónak? 

Mint említettem, ez most a szokásos elmélkedős, öngyógyítós, picit szemfelnyitós poszt. A férjemmel mindketten mélyen traumatizált gyermekek voltunk/és vagyunk. Neki sem a felhőtlen gyermekkora volt, nekem sem. Neki apa minta csak tizenegy éves koráig adatott meg, nekem tulajdonképpen nyolc éves koromig, az anya mintákról már ne is beszéljünk. Anya számomra a mamám volt, akitől olyan értékeket hoztam, amelyeket, ha sikerül úgy átadnom, becsületessé, dolgossá, szorgalmassá teheti majd a gyermekünket. Tehát - bár ez gondolom sokakban - felmerül a kérdés, vajon én anyja tudok lenni a gyermekünknek, akit úgy vártunk? Mindenesetre, amit tudok, hogy mi az, amit  nem követhetek el, a férjem pedig tuti, hogy jó apja lesz a kicsinek. 
Ami biztos, és már most érezhető -bár sokszor sírok, bosszankodom és borulok ki -, de a gyerekért mindent megteszek majd és a tigris és az oroszlán hozzám képest kisegér. 

Mint várandós

Amúgy nyilván rettentő vicces szitukba is kerülök. 

Mint említettem volt egy elképzelésem erről a helyzetről, de eddig nem annyira hatott meg az orvoshoz való járkálás, stb. Azt hittem sokkal több helyre kell futkoznom, de ez nem olyan vészes, egészen tűrhető. A vérvételek alapból nem voltak soha a kedvenceim, de most egészen jól belejöttem. A cukorterhelés annyira nem volt egy leányálom, de túléltem jó eredménnyel. Szerencsére a hölgyek igyekeztek oldani a feszültségemet. 

Aztán kezdtek szűkek lenni a farmerok, újra kellett terveznem a ruhatáram. Amikor beléptem a munkahelyemre, a professzor, doktor kolléganőim megállapították rögtön milyen nemű lesz a baba (a pláne csak egyikük találta el. ) Attól pedig feláll a szőr a hátamon, amikor a hasamat akarják fogdosni. 

Ha már has. Kezdetben sokáig nem látszódott rajtam semmi. A barátnőmnek küldözgettem képeket, hogy tuti valami nem stimmel, de ő mondta ne izgassam magam. Aztán egy újabb héttel később megint. Egy idő után ő látta rajtam, a férjem is, én meg nem. Lehet hülye para, de tényleg fura volt. Az első trimeszteri gyengeséget, felváltotta a tenni akarás. Olyan energiáim vannak, hogy "Ide nekem az oroszlánt is" érzés folyton a hatalmába kerít. Pakolok, nonstop takarítok, teszek-veszek és jövök megyek. Ami viszont fura volt, hogy a tempóm sétában lassabb. Ismeritek azt az érzést, amikor az ember fut a buszra? A munkahelyem és a busz között 20 perc volt, amit én ezt sétával gyakran 15 perc alatt teljesítettem. A múltkor vittem a táppénzes papíromat, leszálltam a buszról és megindultam a szokásos tempómban: kb 300 és 500 méter után alig pihegtem. Ez azért eléggé furcsa, és még hozzá kell szoknom, hogy nem úgy bírom a sétát, mint korábban. 

Ahogy az furcsa volt, hogy kezdetben sokat beszélgettünk a pszichológusommal a babával való kapcsolódásról. Olyan különös volt ez az egész: növekszik egy kis élet, én pedig, hogy tudnék kapcsolódni vele? 

Az áttörést a babamozi hozta meg számomra, illetve a szívhang hallása. Ott tudatosult bennem igazából minden. A nőgyógyászom ugyanis nem sokat ért, de a babamozi egészen más megvilágításba helyezte mindazt, amit eddig éreztem. Láttam őt mozogni, azt, hogy szépen fejlődik, jól érzi magát, míg mi idekinn próbálunk megküzdeni mindennel. Ez azért nagyon sokat számított. Ott tudtuk meg, hogy milyen nemű a kicsi. Tényleg egészen lenyűgöző volt mindaz, amit ott megéltük. A mozgás is sokkal közelebb hozta őt hozzám. A pszichológusom elmondta, hogy nyugodtan mondjak el mindent neki, a rosszabb perceimet, de, hogy anya igyekszik megoldani mindent. Nyugodtan osszam meg vele, milyen helyzetben vagyunk most, nem lesz semmi gond. Sajnos nem egyszer sírtam amiatt, hogy feszült voltam, és a félelem ami átjárt az leginkább az volt, hogy a babával valami történik, amit én nem akarok. Nem így szerettem volna a várandósságomat. Viki megnyugtatott, hogy sokaknál számtalan helyzet alakul ki (jó, rossz egyaránt), ne aggódjak. Ő megérti. 
Azért hozzá kell tennem, mint szakmabeli, gyerekekkel foglalkozó ember, tanultam egyet s mást. Amikor autózunk valahova általában népdalokkal szórakoztatom a férjem, magam, meg most már a gyereket is. Rengeteget tudok, nagyon szeretem is. Ezen kívül ugye előkerül a klasszikus: Mozart, Beethoven. Áh dehogy is, Azariah, akit folyamatosan hallgatok, ééés Tankcsapda. A férjem nagy punk-rock volt hajdanán, jó most is, csak a kinézetén nem látszik már, viszont a Tankcsapdát én is szeretem. Úgyhogy nem csodálkoznék, ha a gyerek A legjobb méreg című dallal kezdené meg első szavait majd. Persze ez csak vicc, de állandóan ezt éneklem, hallgatom. Nem baj, már most edződik. 

Már nem akarok erős lenni

Világ életemben én voltam az az ember, aki mutatott egy képet magáról: erős, kitartó, mindenen túljut, megold. Igen ám, de egymást követték a borzalmak, a szomorú percek, a váratlan helyzetek. Azt is tudom, hogy mindenki életében vannak ilyenek, de én egész kicsi korom óta kapom a nyilakat, amikkel sokszor nekem egyedül kellett megküzdenem. Mindig egyedül. A barátaimnak, munkatársaimnak, ismerősöknek aztán én lettem az, aki az erős, aki úgyis túljut mindenen. Igaz, ami igaz valahogy mindig volt, de ezeket a sebeket, amiket kaptam nem múltak el nyomtalan. Elfáradtam egy bizonyos ponton. Belefáradtam sok-sok dologba, hogy mindig - és szinte folyamatosan - van valami, amit meg kell oldani, és még a várandósságomat sem tudom rendesen megélni. Baromi rossz és baromira fáj, mert nem így akartam... nem így képzeltem. Szükség van a gyengeségre, amikor az embernek muszáj megélnie a fájdalmat, a szomorúságot, nem csak az örömöt. Akik a terápiát jelentik, ők a kutyák, meg a férjem, aki mellettem áll, de sokszor nála is betelik a pohár, így igyekszem őt is támogatni a folyamatosan megoldandó feladatok, munkája mellett. 

Próbálunk összezárni, tudatosítani magunkban nagyon sok mindent, tanulni és fejlődni, még ha nehéz is egy -egy nap- hét. A tanulságot utána levonjuk. A legutóbbi szitunál már kérdeztem, hogy hol a kamera, mert ez tuti a Kész átverés show. Ilyen nincs, ennyi fos egyszerre nincs. 
Kitartok, mert ki kell. Most már nem csak magunkért, hanem a gyermekünkért is. Bízom, hogy a sok rossz után nyugodalmas időszak következik, amihez az is kell, hogy el tudjuk adni a házunkat. Küzdünk az elemekkel, harcolunk az emberekkel, akadnak, akikben rettentően csalódtunk. Ez a legszomorúbb... 

Jelenleg most valósul meg az az álmunk, amire évek óta vártunk. Nagyon küzdelmes volt az, hogy most ez a kis élet hozzánk akar csatlakozni. Mert ő minket választott. Én pedig csak abban bízom, hogy nyugalomban, békében, szeretetben tudom őt nevelni, úgy, hogy olyan édesanyja lehessek, amit megérdemel és, amit én/mi nem kaptunk meg. A kép, amivé válni akarok, ha ő lesz megvan, hogy megvalósítani megtudom e majd, az a jövő kérdése. Mindent megfogok tenni ezért. 

Drága Olvasóim!

Köszönöm, ha elolvastátok a posztom, ahogy fentebb említettem a szavazataitokat is. Ha olvasnátok tőlem bármilyen nemű posztot, vagy kíváncsiak lennétek valamire, az én billentyűzetemből, osszátok meg velem kommentben. 

Csodás hetet

Eszter

📸Instagram: @esthermczako

📧Email: mindiglegyboldog1@gmail.com