#114 ~ Az élet!

"Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket. Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban." (Joanne Kathleen Rowling)

Még csak 26 éves vagyok, de nagyon sok mindent megéltem ebben az életben. 

Nem is tudom, hogy vagyok/ hogy voltam képes  ezt elviselni és tovább folytatni. Annyi mindenkit elvesztettem már, akikre szükségem lenne az életem tovább folytatásához, a mindennapjaimhoz. Gyakran feltettem a kérdést, minek vagyok én itt? Azért, hogy mindezt túléljem? 

Tudjátok, mindig felálltam a padlóról, mindig, ha rossz dolog történt velem, a kezdeti nehézség után felálltam. Erős voltam, tartottam magam, mert tudtam mindig lesznek jobb napok, minden rossz után jön valami jó. Megtanultam, hogy ez a mottó, ami segíthet, ami előbbre visz engem az életben. 

Annyira szeretek mindenben keresni olyan kapaszkodókat, amik lelkileg támogatnak, amik által folytatni tudom az életet. De ez az élet a legigazságtalanabb. Olykor ad, máskor elvesz. 

Az én életem leginkább az utóbbiról szól, mert elvett tőlem olyan embereket, akikre szükségem lett volna az aktív életemhez, mindennapjaimhoz, akikre számítottam, akik szerettek. 

Igen, sajnos ismét itt tartok, hogy a mamám után egy újabb pofon küldött padlóra, amiből aztán végképp nem tudom, hogy van e kiút, ha pedig van, hogyan és mint kell ezt túlélnem. 

Igen, sokan állnak mellettem, akik hasonlóképp vagy épp támogatásképp mellettem állnak, érzik ezt a fájdalmat, de higgyétek el, el sem tudjátok képzelni milyen érzés az, hogy üres lettem, a szívem összetört, a lelkem pedig valami kitépte. Egyik felem odavan. Fáj mindenem. A szívem, fáj minden egyes perc. Ezzel pedig együtt kell élnem. 

Július 30-án elvesztettem a legjobb barátnőm. 

Hol az igazság? Hol van az, hogy az élet jót kínál? Miért van az, hogy a jó emberek távoznak el erről a világról? Kinek van joga ehhez az élethez? Mert ez minden csak nem igazság! Kereshetem én minden dologból a kiutat, de ebből hogy keressem? 26 éves, fiatal élet. Egy ártatlan, szerető, odaadó, kedves, segítő lélek. Mert az én barátnőm ilyen volt. Egy vidám, mosolygós, drága lélek. 

Nem szeretném a miérteket megosztani, épp elég megküzdenem vele, anélkül is, hogy leírnám. Sokan mondták, próbáljam meg leírni az érzéseimet, írjak egy levelet, de higgyétek el, az első pár mondat után eltűntek a szavak. Nincsenek szavak, nincs semmi. Csak a hiány, a szomorúság, a düh és a fájdalom. Ezek azok amikkel meg kell küzdenünk, küzdenem, hogy soha többé nem látom, nem tudok beszélni vele, nem mondja, hogy csajszi, hogy egyáltalán nem mond semmit. 

Hiányzik. Piszkosul. Kapaszkodom. Eszembe jut, hogy minden okkal történik, de erre semmi ok nincs. Egyáltalán nincs ok, amiért ez az egész megtörtént. Ez egy kegyetlen tragédia, s mi akik itt maradtunk csak rettenetes szenvedői vagyunk az egésznek. 

Sokat jár az agyam, miért kapom a pofonokat ettől az élettől, akinek igazából sosem ártottam, sosem ártottunk. Miért kell mindezt végig járnom, hogy tűrjek és tűrjek. Milyen helyem van itt ebben a világban? Mit kell tennem a jövőben, hogy változtatnom kell? Van valami, amit tennem kell? 

Rengeteg kérdés merül fel bennem, hogy amit mindenki hisz és képzel az életről, azt képes egy tollvonással keresztülhúzni, az embert pedig beletaposni a földbe, hogy onnan valahogy visszatérjen és küzdjön, akarjon, de legfőképp felálljon. 

Nekem valahogy ezt kellene elérnem. Ám jelenleg csak a földbe taposva érzem magam, hol kinyújtom a kezem és felállnék, de aztán jön egy pillanat és visszazuhanok. Vissza, mert ezt egyenlőre nehéz elviselni, egy olyan ember hiányát, aki a légynek nem ártott. Aki őszintén szeretett, szerette az embereket. Engem. A legjobb volt, 14 éves korom óta. Büszke voltam/ vagyok, hogy ilyen igaz barátom volt, mint ő. Testvéremként szerettem és hihetetlennek tűnik nélküle minden pillanat. 

Ahogy ismerem magam felállok a földről, de mindez sok idő. Mindig tanulok valamit, arról, hogyan kellene tovább folytatnom nélküle az életemet, elfogadni az elfogadhatatlant. Biztos vagyok abban is, hogy nekem tennem kell valamit ebben a világban! Akár az ő emlékére, akár, hogy segítséget nyújthassak másoknak. Valami feladatom biztosan van, de ezt pár hónap múlva kiderül. 

Addig pedig az emlékekbe kapaszkodva keresem az utam, megőrizni őt, tudatni majd a gyerekeimmel, hogy volt egyszer egy csodálatos lány, aki az én legjobb barátnőm volt. 

Benneteket pedig kérlek, hogy örüljetek azoknak az embereknek akik körülvesznek benneteket, akik titeket szeretnek, akiket ti szerettek. Örüljetek az időjárásnak, a levegőnek a napnak és az esőnek. Minden apró dolognak, a katicabogárnak, a növényeknek, azoknak a dolgoknak, amik mindig ott vannak, mégsem értékeljük. Örüljünk, annak amink van. 

Teljesen átértékelődik bennem minden.. Minden. 

Szép napot!

Én elmegyek moziba, hogy kicsit kikapcsoljak. 

E.