Traumatizált lelkek kapcsolata

 

Sziasztok!

Elsősorban szeretném hálásan megköszönni azt, hogy ilyen kedvesek vagytok és értékelitek, szeretitek a posztjaimat. Ahogy láthatjátok szeretem a határaimat feszegetni, keményebben beleállni dolgokba, ha megtalálom a módját még nagyobb mellszélességgel kiállni ügyekért. Eddig is tettem, de csendben a háttérben, továbbiakban is így próbálom, de vannak momentumok, amiket megosztanék veletek a társadalomból. Igaz is a Vízöntőkre ez a mondás: újító, reformista. 

Nos, köszönök mindent. A mostani posztomban ismét mélyebb, személyes gondolatokkal érkeztem, amiben nem kívánom teljesen kiteregetni a magánéletünket, de mégis belecsempészem, pszichológiával együtt. Mindezt a saját tapasztalataink, megéléseink által. 

Rossz családi körülmények hatása felnőtt korban

A férjem sem és én sem nőttünk fel rendezett családi környezetben. Drámák, traumák, olyan szomorú események övezték a mindennapjainkat, amelyhez egy kisgyermek hozzászokik, azt veszi normálisnak, hiszen ebben szocializálódik. Ugyan valahol - és most magamról beszélek - tudtam tudat alatt, hogy ennek nem így kell lennie, ez nem jó irány, mégis alkalmazkodik a gyermek ehhez a helyzethez. Megjelenik az elfojtás, -amely a későbbiekre hat-, elnyomás a külvilág felé. Akkor én ott megmentő szerepbe kerültem, amit a mai napig nem bírtam levetkőzni - erről korábban már írtam nektek -, de igyekszem és próbálkozom. Régen viszont a külső hatások eredményeképpen beleestem abba, hogy nekem kell megváltani a világot, segíteni. Kicsi voltam, tapasztalatlan, próbáltam alkalmazkodni és csak segíteni.

Míg én testvér nélkül nőttem fel, a rokonaimra számíthattam, addig a férjem a két idősebb testvérére támaszkodhatott. A saját esetemben azonban megjelent az, hogy mindent egyedül intéztem az életem későbbi szakaszaiban. Elég hamar kiderült, hogy  jég hátán is megélek, hamar felnőtté kellett válnom, szóval amit a pszichológusom mondott  mindig és tudjátok elég súlyos felismerés, hogy az emberek, akik velem kapcsolatba kerültek azt érezhették : a megmentőt nem kell megmenteni, megmenti ő saját magát. Én ezt mutattam kifelé. Erős vagyok, túlélek. Pedig korántsem. 

A hatásai ezeknek a traumáknak felnőttkorban mutatkoztak. A férjem és a saját esetemben is, s bár mindkettőnknek voltak kapcsolatai, mégis egymásra találva jöttek elő mindegyikünknek azok a dolgok, amikkel gyerekként meg kellett küzdenünk, a mai napig hordozzuk magunkban. Talán amiatt lehetett mindez, mert én eléggé érzékeny vagyok, empatikus, rettentő segítőkész és a pszichológia sem állt tőlem távol, így tulajdonképpen a férjem gyógyításába is kezdtem úgy, hogy talán fel sem tűnt nekem sem. Csiszolódtunk, közben pedig beszélgettünk a múltbéli sérelmeinkről. 

Mivel korábban nem segítettek szakemberek olyan mértékben, ahogy kellett volna, sodródtunk az évekkel, ám nem múltak el nyomtalan a gyerekkor rossz emlékei. 
Én gyakran álmodtam édesapámmal, aki akkorra már négy éve meghalt, fájt, lelkiismeret-furdalás gyötört. A konfliktuskezelés a férjem részéről nem volt egyszerű, ő inkább elnyomott mindent magában, aztán egyszer csak robbant. Ennek változásához is idő kellett. Ő a családban másképp élte meg mindazt, amit alapvetően kellett volna, inkább elnyomta, én is, de mivel mindig magamnak kellett mindenért megküzdenem, én inkább a konfliktus elébe mentem. Ő szomorúbb filmek végén sírt - jó én is - de számára a Szerelmünk lapjai utolsó képkockái az édesapja fájó emlékét, halálát hozta elő. 

Minta hiánya 

Mivel azt gondolom eléggé intelligensek vagyunk az élethez, annak területeihez, minden pillér megoldásához, valahogy a szemléletünk is átalakulhatott az évek során. Tudjuk miben kell másképpen viselkednünk, mit kell máshogy tennünk az élet különböző területein, annak ellenére, hogy a szüleinkre nem számíthatunk/számíthattunk. Bár anyukámra egy fokkal többet számíthatunk, mégsem lesz egyik féllel sem olyan a kapcsolatunk, amilyennek kellene. Mi sokat megtettünk az életünkben, főleg ezekért az emberekért, de egy bizonyos látásmódon nem segíthetünk. 
A minta fontossága az pedig ott van minden gyermek életében, hiszen az első színtér ahol a gyermek szocializálódik az a család. Hol tanulná meg a szerepeket, ha nem az anya, apa által? Hol készülne fel arra a bizonyos nagybetűs életre? Ki készítené fel, ha nem a szülő? Ám, ha ez a minta szinte alig van meg, nagyban befolyásolhatja egy gyermek életét: önbizalom, párkapcsolat, szociális, társas élet, bizalom, szeretet. Sebzett lelkek várják, hogy az élet olyan utat adjon számukra, amely által jobb életvitelt tud biztosítani magának, a családjának. 
Azonban a minta hiánya vezethet rosszabb dolgokhoz. A felügyelet, szeretet, biztonságos környezet helyett választhat rossz társaságot, a függőséget, vagy bűnözői életet. 

A gyerekek jövőéért a szülő a felelős. Alakítja a kis gyermeket, aki megszületik egy idegen helyre tiszta lapként, itt pedig a szülőkön múlik mi vár rá. 

Réges-régen egy messzi -messzi.... 

Anno a királyoknál azért születtek a csemeték, hogy fenntartsák a birodalmat. A parasztoknál sorba jöttek, becsülettel vagy éppen nem - de pedagógia nélkül - nevelték a gyerekeket, azonban ők a munka világát tapasztalhatták meg, hiszen szegény családban csak úgy volt bevétel, aki befogható volt, dolgozott. Elcsattantak atyai pofonok, szidás,  alkoholizmus, ugyanakkor még a gyámügy sem létezett, hogy beavatkozzon egy-egy dologba. Pedig ezek a gyerekek sem élték meg a feltétel nélküli szeretetet, nőttek, tették a dolgukat, mert otthon ezt várták el. Nem volt kimondva, hogy Jancsi bácsi a sok bortól alkoholista, ők legurítottak pár kupicával, természetes volt. A mellettük levő asszonyok a háztartásba voltak fogva, nem szólt. Így Jancsi bácsi esténként -jobb esetben - részegen bedőlt az ágyba. 
Manapság rengeteg negatív személyiségjeggyel, személyiségzavarral, függőséggel, családon belüli erőszakkal stb találkozhatunk a mindennapokban.  A múltban mindez nem volt felfedve, pedig mennyi problémát megoldott volna, de a tudomány azóta változott meg. Ugyanakkor az én generációm is még úgy nőtt fel, hogy sokan becsukták a szemüket, holott tudták, hogy baj van. A jelzés fontos jelentőséggel bír egy problémás családnál. A jelzés kötelesség, de könnyebb volt bedugni a fejeket a homokba és elnézni, ha valakit ver otthon az ura, részeges vagy elhanyagoltak a gyerekek. A segítségkérés sem szégyen és szerintem nagyon fontos is! 

..... és mindezt miért írtam le? 

Amikor a férjemmel összejöttünk ő 22, én pedig 20 éves voltam. Sokat beszélgettünk a múltbéli dolgokról, amik aztán hónapról-hónapra kibontakoztak, megismertük egymás történetét, fájdalmait. Azonban ahogy fentebb említettem az összeköltözési-csiszolódási folyamatokban megmutatkozott az is, hogy a konfliktusaink alkalmával ő inkább elment volna, mintsem megbeszéli, én pedig pont az ellenkezője voltam. Próbáltam megértetni vele, hogy ez nem megoldás, beszéljen, abból értem, ha baja van. Mindez köszönhető volt annak, ha elemezgetjük, hogy ő mindig elnyomott mindent magában, megoldási lehetősége sosem volt, túlélt. Több fronton sérült, s bár édesapja volt a végén a durva, mégis szeretettel gondol rá, ő is és az idősebb testvérei is. Az édesapjuktól szeretetet kaptak, amíg a függősége nem jelentkezett. Igazi apa volt, komoly és jó munkahellyel, szeretettel. Az élet azonban közbe szólt. Rengeteget beszélgettünk róla is és az anyukájával való kapcsolatáról. Aki talán sosem ismeri fel azt, hogy a három elsőszülött gyermeke mennyit sérültek, hiszen abban sosem segített, hogy az édesapjuk halála után is a biztonságos környezetet megteremtse számukra. Új férj, új gyerekek.... szerintem mindez sokat elmond. Az én esetemben viszont, mivel egyedül voltam a világ ellen, mindennel egyedül küzdöttem. Apa minta rövid időre, anya minta pedig a mamám részéről. Viszont óriási ragaszkodásom édesanyám iránt sokáig más színben láttatta velem a világot. Aztán később rájöttem sok mindenre, arra is, hogy vannak akik képtelenek az érzelmeik kimutatására, akár az anyaszerepre. Szégyen nem szégyen, de így van, amiről nem tehet senki. Anyámmal érzett fájdalmam azóta jött elő, amióta a falumban lakunk újra, és amikor beteg lett. Vikinek hála, mára tisztábban látok, sokat dolgoztam magamon ahhoz, hogy tudjam, mi-miért történt. 

Kettőnk kapcsolata pedig a megélt rossz pillanatok miatt nagyon szoros lett. Egymás lelkét gyógyítottuk tudattalanul is, illetve tudatosan is, rengeteget beszélgettünk, aminek nagyon örülök. A férjem is sok mindent ki tudott adni magából, sírt is bizony, de örülök, hogy felhozhattam számára, és segítettem picit másképp láttatni vele mindazt, amiben ő megsérült. 

Mi egyáltalán nem akarjuk követni mindazt, amit gyerekként megtapasztaltunk. Függőségünk sincs már, ezt azért mondom, mert a férjem dohányzott, de egy éve büszke vagyok, hogy már azt sem teszi. Tudjuk, mit akarunk a gyerekünknek átadni, miben akarunk másképp viselkedni, amit nagyon remélek, hogy sikerülni is fog. Tudom, hogy a férjem tökéletes apja lesz a gyermekünknek, én picit félek az anyaságtól, de igyekezni fogok. 
.....és, hogy miért is írtam mindezekről? Napok óta foglalkoztat valami, amiről régebben szentül meg voltam győződve: foggal körömmel ragaszkodtam ahhoz - még amikor a gyerekünk szóban sem volt -, hogy egyedül akarom a szülést végig csinálni. Emlékeztek, hogy mit írtam fentebb? Én egyedül... mindent  egyedül, egyedül küzdök meg a világgal.... Aztán a napokban egyre  inkább kezdem másképp látni. 
A férjem azt mondta ezzel kapcsolatban, ő tiszteletben tartja a döntésem, ha így, ha úgy döntök. Én váltig állítottam, de egyedül megoldok én mindent. 
Ma már másképp látom. A leginkább, aki tudna nekem segíteni, az ő! Támogatni, erőt adni, vagy csak a puszta jelenlétével megnyugtatni. Úgyhogy itt végérvényesen be is fejezem az egyedül mindent című fejezetet. 

Mindig tanulunk, változunk, fejlődünk, dolgozunk magunkon, ami számomra pedig a legfontosabb a barátnőm halála óta, az pedig az önismeret, visszatérni valamelyest önmagamhoz, azonban a tragédiák sorozata mégis más emberré tett. A traumák feldolgozása az utóbbi években pedig látjátok oda vezetett, hogy életet adhatok a gyermekünknek, mert úgy érzem, hogy minden elfojtásom (is) befolyásolta ezt a történetet is. 

Köszönöm, ha elolvastátok. Remélem hasznosnak és elgondolkodtatónak találtátok a posztot és abban is reménykedem, hogy valakinek, aki ide kattint, segítséget adhattam. 

Eszter 

📸Instagram: @esthermczako

📧Email: mindiglegyboldog1@gmail.com