Viszlát 2024 - hello 2025

Miután a tavalyi december már -már ironikusan is vicces volt (azaz borzalmas), covidosak voltunk, minden fűtésünk tönkre ment, de csak-csak mosolyogva beestünk a fa alá. Vacsora is volt, karácsonyfa is és meleg is. Hihetetlen, hogy szenteste előtt két nappal mázli vagy sem, de jött a szerelő és bevarázsolta a fűtésünket. 

A januári hónap nagyjából nyugodt volt, bár akkor már sejtettem, hogy Marcinak nem elegendő a tejecske, így a státuszon meg is beszéltük a védőnővel a tápszer lehetőségét. Nagy érvágás volt ez nekem. Padlót fogtam, de sajnos a helyzeten nem tudtam változtatni, akármennyire is próbálkoztam. Ihattam a serkentő teákat, söröket, igény szerint szoptathattam, de ennyi volt... 5 hónap legalább megadatott. 

Jó volt látni azt is, hogy Marci egyre jobban érdeklődött, s rohamtempóban fejlődött. Februrában a volt osztályfőnököm és egyben irodalomtanárom az aktuális József Attila - 32 éves lettem én verssel köszöntött, amit én akkor már hetek óta szavaltam itthon. Mert hát, most már kiegészülve, de betöltöttem ezt az életkort is. Akadtak programok: nyugdíjas búcsúztató, nőnapkor Bereczki Zoltán koncert, amit imádtam, aztán jártunk Eisenstadtban is. 

Találkoztunk többekkel, barátokkal, rokonokkal, Marci ismerkedett és nagyon örültünk, hogy mindenkivel kifejezetten jól elvan. Igyekeztünk élményeket adni neki, amennyit csak lehet. 

Tavasszal eldöntöttük, hogy Marcinak megtartjuk májusban a keresztelőt. Méghozzá Anyák-napja pont egy remek alkalom volt erre. Május a kedvenc hónapom: akkor volt az esküvőnk, névnapom, csodálatos olyankor az idő. A falubeli kántor, akit gyerekkorom óta ismerek, meggyőzött, hogy mi lenne, ha egyúttal az esküvőt is megtartanánk. Nem ellenkeztünk, úgyhogy hamar döntöttünk. A családunk előtt egyházilag is megesküdtünk, Marci pedig meg lett keresztelve ugyanezen a napon. Nagyon jó volt minden, tényleg úgy éreztem, hogy sínen van az életünk. 

Aztán elérkezett május 15-e. Csupa fekete lett ez a nap. Volt már szörnyű napom, de ez felülmúlt mindent. Sajnos egy tragédia árnyékolta be a napot, ami engem elindított a lejtőn.. ismét. Álmomban nem gondoltam, hogy a hat évvel ezelőtti események - ugyan másképp, borzalmasabban -, de megismétlődnek. Elvesztettem ismét egy barátnőmet, a kislányát is, a történteket pedig a mai napig nem értem. Próbálom, de rengeteg a megválaszolatlan kérdés, amire sosem kapunk válaszokat. Padlót fogtam. Olyan szinten gödörbe kerültem, hogy hónapokig ki se bírtam mászni belőle. Egy erő volt, ami fenntartott, a kisfiam. Ha ő nem lett volna, talán még mélyebbre süllyedek és teljesen elhagyom magam, átadom a rettentő mély szomorúságnak és gyásznak. Voltak körültöttem segítő és jó emberek, akiknek innen is köszönöm, hogy egy-egy jó szót mondtak vagy meghallgattak, de többeknek hálás vagyok, hogy érdeklődtek irántam. Sokszor talán nem voltam önmagam. Nem tudtam mit mondok, mit sem. Sokszor nem is akartam mondani semmit, csak egész nap sírni, feküdni. Nem volt semmihez kedvem, pörögtek a napok, olyan voltam, mint egy utcai hajléktalan, pont, mint hat éve. Elláttam a gyermekemet, a háztartást, de talán csak a testem csinálta a feladatát. Az elmém teljesen máshol volt. A férjem rengeteget segített, igyekezett kihúzni ebből, pedig őt is megviselték a történtek. Nem kívánom senkinek ezeket a hónapokat. 

Egy valamit ismét tanultam viszont: kik azok, akik mellettem álltak a bajban és kik azok akik hátat fordítva kisétáltak az életemből. Talán ez is kellett ahhoz, hogy a minőségre figyeljek a továbbiakban. Szeretném olyan emberekkel körülvenni magam, akik jók hozzám, szeretnek, elfogadnak. Nagy köszönettel tartozom Kriszti barátnőmnek, hogy meghallgatott, aki segített olyan embert találni, aki ki tudott húzni a mélyből, amikor rezgett a léc. Hálával tartozom azoknak a rokonaimnak, barátaimnak, akik gond és feltétel nélkül mellém álltak, próbáltak beszéltetni vagy, amikor a helyzet megkívánta meghallgattak. Talán akkor nem is biztos, de most sokat jelent. Igyekeztem újra erőre kapni, talpra állni. 

Sokat nem tudok elmondani a nyaramról, mert a bánat és a szomorúság töltötte ki. Jöttünk-mentünk, gyakorta voltam a temetőben, de aztán egyszer csak megráztam magam és igyekeztem tovább menni, bár a mai napig mardosnak a tavasszal történt események. 

Az vitt előre, hogy kisfiam hamarosan tölti az első életévét, és a legboldogabb születésnapot szeretném nyújtani számára. 

Szeptemberben készülni kezdtem  a születésnapra. Időpontot foglaltam fotózásra, szerettem volna, ha együtt is meg vagyunk örökítve. Szerintem szuper jó képek születtek és boldog voltam én is. Marci születésnapját is csendesen ünnepeltük, nem akartam felhajtást, hogy napokig álljak a konyhában, vagy, hogy bárki becsődüljön, kicsit nyugodtabb ünneplést szerettem volna, erre volt nekem is szükségem. Aki akarta, megtudta köszönteni. 

Időközben több konzultációm volt az pszichológusommal, akivel örömömre hamar megtaláltam a közös hangot. Fontos természetesen, hogy jól tudjunk együtt működni, bármilyen kérdésemre kiválóan válaszolt, miközben próbált engem is kicsit előbbre vinni. Férjemmel is rengeteget beszélgettünk, mivel ő is nehezen viselte a dolgokat, de jobban igyekezetett lelket önteni belém. 

Eljutottam odáig, hogy volt kedvem a regényemmel foglalkozni, kreatívkodni, ötletelgetni, ilyesmi. Határokat húztam, igyekeztem a pszichológus által javasolt technikákat alkalmazni, magamra figyelni. 

Nagyon sokat kirándultunk, Ausztriában, és itthon is, szép helyeket láttunk, Eisenstadtba pedig többször visszatértünk. 

Marci aztán egyre nagyobb mozgásfejlődésbe kezdett. Nagy öröm volt, amikor megtette az első lépéseit, aztán egyre többet és többet. Óvatos és megfontolt, de ez egyáltalán nem probléma. Szeret a kutyákkal játszani, imádja a traktorokat, és látom mennyi mindent tanult már most. Ezek nagy boldogsággal töltenek el, mert nagyon sokat foglalkozunk vele. A legfontosabb számunkra, és akiért a leginkább hálás vagyok jelenleg. 

...és egy történet: idén hónapokig az utcán élt egy kutya itt a környékünkön. Volt belőle helyi vita, a gazdája családja is magyarázta a bizonyítványát, meg minden, de a kutyus nagyon okos volt, sosem ment be sehova, nem lehetett megfogni, viszont én elhatároztam, beszoktatom magunkhoz. Mindennapos programom volt, hogy vittem az ennivalót, aztán hetek alatt eljutottunk oda, hogy megszeretett. Boldog volt, ha látott, reggel 8kor már az utcaajtó előtt várt és már nem sok hiányzott, hogy becsaljam, a bizalmába férkőzzek. Elszánt voltam. November 14-én, az idén elhunyt barátnőm születésnapján, épp az ablakban álltam, amikor a kutya át akart szaladni a mi oldalunkra, az autó a szemem láttára ütötte el. Kirohantam zokogva, azt hittem még menthető, de sajnos elpusztult. Nem keresek összefüggéseket, napokig magam alatt voltam, mert ez a Kiskutya - mi csak így hívtuk - adott valami pluszt a mindennapjaimba, a lelkemnek, küzdhettem érte, volt kihívás. Megszerettük őt, ő is minket és úgy éreztem, hogy mi lehetünk számára az új család, ahol majd az élete utolsó éveit eltöltheti. Mi nagyon boldogok lettünk volna, de főleg azért, mert ez a kiskutya is segített nekem a gyógyulásban. A férjemmel napokig sírattuk. Hálás vagyok neki, mert nyáron és ősszel segített egy kicsit ő is, hogy valamivel tereljem a figyelmemet. Úgyhogy egy képpel, de megemlékezem Kiskutyáról. 

Az év utolsó hajrájára kanyarodva úgy érzem, hogy talán kezdek helyre jönni, bár még korántsem úgy, hogy a gyász lement volna, de legalább a gödör mélyét elhagytam. Csendesen, magamban gondolok a veszteségre, olykor a férjemmel, barátaimmal beszélek róla, de senkit nem akarok igazán terhelni. Nem könnyű egy ilyet átvészelni, s érzem, engem is megváltoztatott. Hat éve, már volt egy éles váltás, de ezt most nagyon is érzem. Keresem még önmagam, mit vesztettem el, mit szeretnék a továbbiakban, ki és milyen vagyok egyáltalán? Néha magam sem tudom. Sok küzdés van mögöttem, és talán tényleg saját magamat veszítettem el a leginkább. Ezen szeretnék dolgozni. 
Emellett itt van, hogy már nem csak magamra  kell koncentrálnom, itt van a kisfiam, akiért bármit megtennék, a hatalmas szeretet visz előre, amit iránta érzek. Ő rám/ ránk számíthat, mi vagyunk számára a biztos pont, s szeretnénk neki megadni a boldog, felhőtlen gyerekkort. 

A pszichológiai témájú posztjaimat továbbra is folytatni fogom, ezek engem is szolgálnak, gyógyítanak. Igyekszem további érdekes tartalmakkal érkezni majd, bízom benne, hogy velem maradtok. 

Egy kis apró statisztika, bár a számok engem nem érdekelnek, de a három legolvasottabb posztom idén

1. Újra itt - Megváltozott az életünk, anya lettem
2. Write Tag Emília tollából
3. Interjú Krisztával - a meseíróval és Forma 1 rajongóval

Szeretnék köszönetet mondani, hogy mindig olyan kedves kommentekkel illettetek, szívesen olvastátok a posztjaimat. Nekem ez nagyon sokat jelent, mert bár gyakran írom, hogy számomra ez egy öngyógyító felület, szeretnék adni is a posztjaim által. Emiatt is a rengeteg pszichológiai, mély írás. Remélem ezt a jövőben is örömmel veszitek. 
Továbbá nagyon köszönöm, akik idén a segítségemre voltak egy-egy poszt megszületésében: legfőképpen Krisztinek, Andinak, Amynek a remek tag miatt, hiszen az írás számomra a legjobb kifejezőeszköz, így Emília Tagje nagyon jól jött. 

Nem is húzom tovább a szót, mindenkinek csodaszép és tartalmas új esztendőt kívánok. Bízom benne, hogy a továbbiakban is ilyen összetartó Blogger Közösség lesz, mint, ami most van.