Mindezen posztról azért tudok írni, mert megtapasztaltam mindazt, amiről olvashattok. Sokan a szüleik elvesztését idősebb, középkorúként élik meg. Ekkor az édesanya, édesapa már időskorú, beteges, de tulajdonképpen életük nagy részében a szülők a gyerek mellett álltak. Ha nem is beszéltek napi szinten, azonban tudta mindkét fél - persze a kapcsolattól is függ -, hogy jelen van az életükben. 

Ez viszont nem mindenki életében van így. Vannak olyan esetek, amikor gyerekként tapasztaljuk meg egy-egy családtag elvesztését. Mindenki gyászol, csak másképpen. A kisgyermek is és tinédzser is. Lehet egy kicsi még nem tudja elmondani azt, amit érez, olyan minőségben, de viselkedésben, rajzokban, játékokban megmutatkozhat a gyászfolyamat. A tinédzser már jobban tud beszélni mindarról, ami benne van, de fontos, hogy foglalkozzunk az érzéseivel. Ez akkor is számít, amikor egy-egy haláleset miatt a viselkedése szélsőségessé válik. 

Ha a szülő vagy a rokon mellé áll és támogatni tudja, akkor a gyermek könnyedebben tud túllendülni a gyász okozta nehézségen, de úgy gondolom, hogy szakember bevonása soha nem lehet probléma. Aki más megvilágításban, de segít a feldolgozásban. Ez az ember bármilyen időszakára, életkorára vonatkozik. 

A halál megtapasztalása 8 éves koromban kezdődött. Akkor még nem igazán értettem az elvesztést, de úgy gondolom, hogy valamilyen szinten tudtam, hogy a papám nincs többé. Talán akkoriban nem igazán magyarázták el számomra, a felnőtteknek pedig olyan egyértelmű volt ez. Apukám abban az évben súlyos beteg lett. Hosszú évekig ápolták őt, mert a betegsége még többet hozott magával, majd végül le is győzte őt 2008-ban. Akkor én 16 éves voltam. 
Az elmúlás tudat alatt foglalkoztatott. A tekintetben, hogy láttam édesapám szenvedését, éjjelente álmomban előkerült a szörnyű tény, miszerint elveszthetem őt. Azonban addig abban éltem, hogy nekem nem hal meg senkim. Egy tinédzser másképp éli, tapasztalja azokat az impulzusokat, amik aztán valójában bekövetkeznek. Én akkoriban úgy voltam vele, jobb túl lenni hamar a dolgon: pl napszemüvegben jártam, nem beszéltem róla, tereltem a gondolataimat amennyire lehet, és nagyon ritkán vagy ott sírtam, ahol senki sem látta. Szinte csak a legjobb barátaim tudták a középiskolában, mert úgy láttam jónak, ha engem senki se sajnál emiatt. Ma már tudom, hogy nem ez a járható út, az én szemszögemből, illetve rengeteget kellett volna beszélnem erről. A gyász fel nem dolgozása a felnőtt koromra hatott ki leginkább, a húszas éveim elejére. Ekkor már elkezdtem pszichológushoz járni, ám nem adtam magamnak több lehetőséget, így később - a barátnőm halála - után kezdtem el foglalkozni mindazzal, ami akkor engem ért. 
Pedig szükség van a segítség kérésre, de ezt a szülőnek is fel kell ismernie. Tulajdonképpen árvaként maradtam ott 16 évesen, aki akkor a maga módján próbált megküzdeni azzal, ami történt vele. Ez vonta magával mindazt a gyászfolyamatot, amit a későbbiekben alkalmaztam a további halálesetek kapcsán is. Hibáztatás, lelkiismeret-furdalás, holott tenni nem tehettem róla. 
Felismertem, hogy szükségem van segítségre ahhoz, hogy feldolgozzam, azokat a le nem zárt gyászeseteket, amelyeket nem tudtam megtenni: kineziológus és pszichológus segített megértenem, hogy én nem voltam hibás. 

Mit jelent megélni? 

Régebben a gyászfolyamat egészen más nézetben volt, mint napjainkban. Úgy gondolom, az, hogy a holtat otthon ravatalozták fel, imádkoztak, majd búcsúztatás és halotti tor keretében elköszöntek tőle, az valamennyire segített abban, hogy elfogadjuk a történteket. Jelenleg, mintha tabusítva lenne a halál kérdése. Ahogyan korábban említettem, én is hamar túl akartam lenni mindazon, ami fájt, mert attól még, hogy nem beszélünk róla és elnyomjuk, attól még létezik. 

Emiatt szükséges hosszasan beszélgetni, foglalkozni a témával, hogy megkönnyítsük az effajta sérüléseket. Egy szülő elvesztése örökre beivódik a gyerekbe, hiszen a mintákra nagyon is szüksége van, illetve - mint nálam is jelen esetben - nehéz tudomásul venni, hogy a gyermekünknek nem lesz nagypapája, ami szintén fontos alappillére egy kisgyermek fejlődésének. Bár ebben is van tapasztalatom, hiszen az anyai nagyszüleimet én sem ismerhettem meg. 

Ahogy telnek a napok, hónapok, évek az ember pedig megél különböző élethelyzetet - ballagás, érettségi, eljegyzés, esküvő -, rá kell eszmélnie, hogy ezt már nem tudja megosztani a szülőjével, akit elveszített. Azonban az idő ahogy telik, másképp és más megvilágításba kerülnek a dolgok, eljön az elfogadás, a veszteséggel való együttélés, illetve ápoljuk az emlékét. Tudatosul, hogy nincs, nélküle telik minden, amit fentebb is említettem, a minta pedig elhalványodik, lesz egy kép, amivel éli az ember a mindennapjait. Ami szomorúvá tesz az az, ahogy az apai minta eltűnik, úgy halványodik az arca, a hangja az emlékezetemben. Ugyan fel tudok idézni pillanatokat, de nehéz, s olykor csak álmaimban jönnek elő. 
Gyakran azért én is elgondolkodom azon, milyen lenne, ha minden eddigi élethelyzetemben ő is  - vagy a barátnőm, mamám - is velem lenne, lett volna. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy édesapámon kívül, mindketten jelen lehettek az esküvőmön. 

Barátnőm elvesztéséről gyakran olvashattatok, s bár nem minden részletet árultam el, számomra a blogban való írás, gondolataim kifejtése, érzéseim megélése sokat segített abban, hogy valahogy elfogadjam ezt a súlyos tragédiát. A blogomban való személyes írások, mind-mind a gyógyulási folyamataimnak egy-egy részlete. 

 Hinni kell abban, hogy figyelik minden lépéseinket és segítenek bennünket az úton.